Deák Dénes Díjjal tüntették ki a „szívművész" Altorjay Andrást

Az elismerést a neves belgyógyász és kardiológus közéleti és a kulturális életben végzett példát adó tevékenységéért, művészetpártoló munkásságáért kapta.

A „szívművész" elnevezés nem tőlem származik, Pinke Miklós festőművész írta ezt Altorjay Andrásról a közösségi oldalon. Ezt a kitüntetett is szellemesnek találja, bár szabadkozik, ő „csak" egyszerű kultúrpatrióta - mert kultúrára szüksége van az embernek, ha életben akar maradni. Na de akinek a rendelőjében olykor két Kossuth-díjas képzőművész is összefuthat, mégsem „egyszerű" kultúrabarát.

- Orvoscsalád a mienk: édesapám, nagybátyám, nagyapám, sőt a dédapám is orvos volt - meséli a pályaválasztása históriáját. - Nem állítom, hogy mást nem választhattam volna, de arra azért emlékszem, amikor apám feltette a kérdést, mi akarok lenni. Rávágtam: sportriporter, hotelportás vagy orvos - ebben a sorrendben. Ő kissé meglepődött, és néhány estén beszélgetett velem az orvosi hivatás szépségeiről. De aztán a szegedi egyetemre jelentkeztem és minden eldőlt. Októberben lesz negyven éve, hogy orvossá avattak.

Ami pedig a művészet iránti vonzódást illeti, azt mondja, olvasni mindig szeretett, és az otthoni környezet is felkeltette benne az igényt arra, hogy az európai mércével mért klasszikus műveltséget megszerezze. Meséli, a szüleivel és a testvéreivel 1972-ben háromhetes spanyolországi körutazást tettek: 70 dollárral, szalámival, sajttal felszerelkezve, sátorozva. Nagyszerű felfedezés volt megismerkedni Velazques, Goya, El Greco festészetével. A barangolások során eljutottak az Altamira-barlanghoz is, a többieket nem érdekelte, de ők ketten az apjával kíváncsiak voltak az őskori festészet egyik legérdekesebb alkotására. Ez a kíváncsiság, nyitottság később csak fokozódott. Sőt, a művészet a gyönyörködés mellett a menekülés és a vigasztalódás eszköze lett.

Altorjay András kardiológus, kultúrpatrióta. Orvoscsaládból származik: októberben lesz negyven éve, hogy orvossá avatták Fotó: Koppán Viktor

- A legnagyobb fordulatot a kórbonctani gyakorlat jelentette. A névsor elején voltam, és az első gyakorlaton engem szólítottak fel a hulla megnyitására. Ám én előtte körbejártam, és láttam a cédulát. Kiderült, hogy az elhunyt az első szegedi házinénim egyik ismerőse. Az elmúlás személyességével találkozni drámai volt, de aztán megtanultam, hogy a konkrét helyzettől el kell vonatkoztatni. Az egyetemen megismerkedtem a feleségemmel, Ötvös Ágnessel, akit szintén sok minden érdekelt. Azóta is együtt élünk, és együtt járunk kiállításokra - mondja Altorjay, aki vallja, a művészet segít (túl)élni. Néhány éve, amikor tárlaton mutatta be képzőművészeti gyűjteményüket, megajándékozott egy arab mondással, ami akár a mottója is lehetne: „Az emberi lélek csak a szépségben lel nyugalmat. Ha tehát van két ezüstöd, akkor vegyél egy kenyeret a gyomrodnak és vegyél egy jácintot a lelkednek..."

Fontos váltást jelentett Altorjayék számára, amikor Fehérvárra költöztek:

- Az egyetem után Szombathelyen dolgoztunk, de Fehérváron élt Ági nővére. Voltaképpen minket a fehérvári kulturális élet vonzott a városba. A sógoroméknál, Illyés Endrééknél nagyszerű társaságba csöppentünk: ott találkoztunk Pesovár Ferenc néprajzkutatóval, Takács Imre költővel, Sobor Antal íróval, Ujházi Péter és Ecsedi Mária művészházaspárral, no és persze, bekerültünk a „Kovalovszky-Kovács óvodába". Eljártunk az általuk rendezett kiállításokra, a múzeumba, és Márta és Péter, meg a művészbarátaik formálták az ízlésünket. Egyre nyitottabbá váltunk a kortárs művészet iránt is.

No és egyik-másik alkotóval kialakult a barátság. Volt, aki orvosként is kérte a tanácsát, segítségét. Altorjay persze, ott termett, ha az ősz költő állapota rosszabbodni látszott, azonnal segített, ha a neves grafikusművész szíve rendetlenkedni kezdett.

Rendelője is tele van művészeti alkotásokkal, egyebek között szívvel kapcsolatos munkákkal. De ott van nagy kedvence, Szilágyi Júlia tortapapírból készült angyalkája, és Nagy Benedek Szent György plasztikája. Igazi barátság fűzte Kass János grafikusművészhez, akit még inspirált is. A rendszerváltáskor Kass ex librist készített. Altorjay arra kérte, alkosson grafikát a toleranciáról, amire '89-ben nagy szükség volt. Kass János munkáján Szent Ferenc már nem csak a madaraknak, hanem az erdő valamennyi állatának prédikál... Altorjayt persze, nem csak a képzőművészet érdekli:

- Mintegy tíz évig voltam a Királyi Napok néptáncfesztivál orvosa. Ott is akadtak érdekes helyzetek, hiszen egy hatalmas testű új-kaledóniai fiatalemberrel - akinek az ősei még emberevők voltak - aligha találkozik másként az ember. Egy nepáli fiút is vizsgáltam, mert belázasodott. Néhány nap múlva kiderült, hogy a lázat tífusz okozta... A fesztiválnak addigra vége lett, de kitört a pánik: minden helyszínt a menzától a kollégiumig alaposan fertőtleníteni kellett. Szerencsére nem betegedett meg senki - adomázik Altorjay. aki tagja az Alba Regia Szimfonikus Zenekart támogató alapítványnak is, elvégre hangversenyekre is rendszeresen járnak.

Altorjay Andrást természetesen a rendelőjében is képzőművészeti alkotások veszik körül

A nyugdíjas orvosok helyzete is a szívügye. A Magyar Orvosokért Alapítvány kuratóriumának 20 éve a tagja, néhány éve pedig az elnöke. Az alapítványhoz szociális segítségért fordulhatnak az orvosok - mert bárki kerülhet nehéz helyzetbe, főleg idős korában... Altorjay úgy érezte, a megyében élő senior orvosokkal is többet kellene törődni. Ezért kitalálta a senior orvosok találkozóját. Évente meghívják őket egy szép helyre együtt lenni, beszélgetni, ebédelni. Elismerő érmet is átadnak ilyenkor. Altorjay ezt is artisztikusan közelítette meg:

- Nagy Benedek szobrászművész barátomat kértem meg a szolidaritást kifejező díj megalkotására. Ő a Szent Márton legendából azt a jelenetet ábrázolta, amikor a katona a köpenye felét egy koldusnak adta. Az orvos - és mindenki, aki a humán szolgáltatás területén dolgozik - az élete felét másoknak adja...

S hogy mit jelent számára a kitüntetés, a Deák-díj?

- Örömet és zavart is éreztem egyszerre. Még kezdő orvosként fontos tapasztalatot szereztem: elértem, hogy megoperáljanak egy súlyos állapotú asszonyt. Mindenki azt mondta, nem érdemes, mert meghal. Valóban: háromszor élesztették újra a műtét alatt, de még hét évig élt. Később találkoztam vele, kiderült, a válságos állapotban fel se fogta, mi történik vele. Nem tudta, hogy nekem köszönheti az életét. Én ebből a kis csalódásból sokat merítettem. Megtanultam: nekem orvosként az a feladatom, hogy tegyem a dolgomat. Akár elismerik, akár nem.