A Musica Sacra közönsége idén is hallhatott egy nagyszabású művet

Megtréfálta az időjárás a hét végén a Musica Sacra előadóit és közönségét: az eredetileg kitűzött időpontban, szombat este a hatalmas méretű játéktér megfelelő hangosítása a heves szélrohamok miatt megoldhatatlan feladattá vált a technikusok számára. Szerencsére egy nappal később már kedveztek a körülmények, így vasárnap sor kerülhetett a koncertre, Verdi Requiemjének nagy várakozással övezett előadására.

Ez alkalommal is világhírű énekművészek érkeztek Székesfehérvárra: Lukács Gyöngyi, Komlósi Ildikó és Alexandru Agache neve jól cseng a világ nagy operaszínpadain. A tenorszólamot Otokar Klein betegsége miatt a kolozsvári Magyar Opera vezető művésze, Pataki Adorján énekelte. A kórusszólamokban az Alba Regia Vegyeskar (Kneifel Imre), az Ars Musica Vegyeskar (Szabó Adrienn), a Budapesti Lantos Kórus (Gerenday Ágnes), a Primavera Kórus (Horányi Ottilia) és a Vox Mirabilis Kamarakórus (Zemlényi Katica) egyesült tagságát hallhattuk. Az Alba Regia Szimfonikus Zenekar élén Drahos Béla állt.

1868-ban Gioacchino Rossinit gyászolta a zenei világ: hazájában ez alkalommal egy olyan gyászmise megkomponálásának ötlete merült fel, melynek egyes tételeit Olaszhon vezető zeneszerzői írták volna meg. Verdi a Libera me kezdetű utolsó szakasz elkészítését vállalta magára.

Balról Lukács Gyöngyi, Komlósi Ildikó, Pataki Adorján, Alexandru Agache és a hangverseny dirigense, Drahos Béla
Fotó: Simon Erika

A nagymise gondolata 1873-ban bukkant fel újra az életrajzban, a nagyszerű író, Alessandro Manzoni halálakor, aki iránt Verdi óriási tisztelettel viseltetett. Az ő emlékére, neki ajánlva, a Rossini-mise elkészült tételét felhasználva komponálta meg a Requiemet, melynek 1874. május 22-i milánói ősbemutatója elsöprő sikert aratott.

A remekmű mesterien ötvözi az olasz opera és az egyházzene sok évszázados hagyományát. A bel canto szélesen áradó melódiáit éppúgy megtaláljuk benne, mint tökéletes kompozíciós tudást demonstráló fúgát; a szöveg a reneszánsz és barokk mestereket idéző érzékletes kifejezését éppen úgy megleljük (gondoljunk a Dies irae félelmetes víziójára!), mint a kései Verdi-stílus már a 20. századot előlegező, kimeríthetetlen gazdagságú harmóniai és hangszerelési eszköztárát.

Ugyanakkor nem liturgikus zenéről van szó, hiszen Verdi meglehetősen sajátos kapcsolatot ápolt az egyházzal. Felesége írta: Ő maga a becsület, minden emelkedett és finom érzést megért és érez, s mindezzel együtt ez a brigante megengedi magának, hogy - nem mondanám, hogy istentagadó, de az biztos, hogy ne valami nagy hívő legyen, és mindezt olyan nyugodt megátalkodottsággal, hogy az embernek kedve támad, hogy megüsse.

A vasárnapi előadásra magától értetődően meghatározóak voltak a külső körülmények: egy ennyire komplex partitúra, melyben az eget-földet rázó fortissimótól a négyszeres pianissimóig dinamikai árnyalatok sokasága foglaltatik benne, szabad téren soha nem fog úgy megszólalni, mint egy koncertteremben.

Az mindenesetre már az első hangoktól nyilvánvalóvá vált, hogy a kórusok remek munkát végeztek a próbák során: elsőrangú teljesítményt nyújtottak úgy hangzásban, mint kifejezésben, úgy pontosságban , mint koncentrációban, s nem maradt el mögöttük a zenekar sem.

A szólókvartettől mindazt megkaptuk, amiért rajongunk az operáért - és ami miatt sokan nem szeretik. A nagy Verdi-szerepek tapasztalataival felvértezve a művészek egyfelől számos részletet valóságos drámává formáltak, másfelől - s ezen a hangosítás sajnos csak rontott - a hatalmas hangok egymásnak feszüléséből a szólószakaszok időnként már-már az érthetetlenséggel határos, appercipiálhatatlan lebegése jött létre. Pataki Adorján beugrását ezzel együtt bravúrosnak minősíthetjük: jó lenne e kiváló fiatal művészt mihamarabb viszontlátnunk!

A záróakkordok után a nézőteret megtöltő közönség erős tapssal köszöntötte a fellépő művészeket.