Tóth Tamás, a Jó Pásztor Plébánia vezetőjének véleménye a világjárvány helyben érzékelhető hatásairól

Mondják, egy puskák nélküli háború zajlik a világban. Hogyan éli meg ezeket a mindennapokat?

– Azelőtt, amikor még csak a hírek jöttek, olyan érzés volt bennem és a közösségből is sokakban, hogy ez minket nem érinthet. Olyan távolinak tűnt az egész, a hírverés meg olyan túlzónak. Aztán ahogyan személyes közelségbe értek az események, úgy vált emberivé, kézzelfoghatóvá, hogy miről is van szó. Ha egészen személyesen kezdhetem, én voltam kint Rómában, mielőtt beütött a krach. Pár nappal előtte értem haza. (Február 21-én derült ki, hogy Olaszországot, Lombardia tartományt elérte a fertőzés – szerk.) Két hetet eltöltöttem házi karanténban. Ennek ellenére többeken éreztem az elutasító tartózkodást. Mintha leprás volnék. Teljesen megértem a helyzet egészségügyi vonzatát, de megélni mégis más volt. Azt, hogy megyek egy családhoz, a gyerekek játszanak az udvaron, de amint meglátnak, bemennek a lakásba, mert „Tamás atyával vigyázni kell…” Azt hittem, elsírom magam ott, az udvaron.

Értem, hogy ez így helyes, de utána nagyon más volt elővenni az evangéliumot és elolvasni a leprás, a házasságtörő asszony vagy a vámos történetét. Úgy, hogy az ember már tudja, mit jelent kitaszítottnak lenni – és hogy az Isten mégis, ezzel együtt: odalép hozzá. Az igazi áttörés, a nagy fordulópont az egyházközség életében az volt, amikor a püspöki konferencia úgy döntött: a nyilvános miséket és istentiszteleteket felfüggeszti. Ennek lett egy olyan hatása, hogy a személyes beszélgetések megszaporodtak. Ekkor kezdett nekem is inamba szállni a bátorságom. Nem magam miatt, hiszen nem tartozom a legveszélyeztetettebb korosztályba. De mi van, ha én fertőzök meg valakit? Nehéz volt megértetnem az idősekkel, hogy épp miattuk, egy darabig most nem mehetek el hozzájuk.

Bonyolult lelkiismereti helyzetek adódhattak…

– Borzasztóan. Egy egészen konkrét ügy, hogy van egy fiatal, aki rákos betegséggel küzd, nagyon vágyik a személyes találkozásra, én pedig nagyon mennék – de most hogyan legyen? Egyébként egy csomó kérdésre nem tudom a választ. Mindenesetre nekiláttunk telefonon bonyolítani a beszélgetéseket.

A találkozások helye pedig a virtuális tér lett. Hogyan hat ez az egyházra?

– Az online térbe való kilépés nagyon érdekes. Én korábban tudatosan kiszálltam ebből az egészből, amikor 3500 ismerősöm lett. Úgy éreztem, ennyi életeseménnyel és érzelemmel már nem tudok azonosulni. Kiszálltam, és nem is vágytam vissza. Nem mondom, hogy rossz volt, de nekem nem jött be. Aztán a járvány meghozta a visszatérés kényszerét, hogy az Istennel és az egymással való kapcsolatot valahogy mégis megélhessük – mert most máshogy nem megy. Érdekes, de úgy tűnik: kellett hozzá a vírus, hogy elkezdjünk egymásnak hiányozni. Korábban a közösség nagy része jól megvolt azzal, hogy hetente egyszer, vasárnap találkoztunk. Nagyon izgalmas kérdés, hogy ez a fajta elszakítottság milyen hiányt hív elő. Feltámadt rá az igény, hogy a létrehozott YouTube-csatornán hetente gyakrabban jelentkezzünk be. Így született meg az új résszel heti két alkalommal jelentkező sorozat a belső imáról. Itt most van hely, idő és lehetőség, hogy az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat megosszam, hogy a személyes imához közelebb segítsem az embereket. Új és érdekes tapasztalat az is, hogy az online miséket legalább kétszer annyian követik élőben, mint ahányan korábban vasárnaponként itt voltak.

Otthonról talán egyszerűbb becsatlakozni, nem igényel annyi előkészületet?

– Az online miséken való részvétellel kapcsolatban én azt kértem az emberektől: keljetek föl korábban, készítsétek el otthon az oltárt gyertyával, virágokkal, aztán öltözzetek föl éppen úgy, mintha a templomba eljönnétek. Az emberek pedig folyamatosan küldik a képeket: ott ülnek a laptop, a monitor, a tévé előtt, az egész család együtt – és megy az istentisztelet. Érkeznek aztán olyan izgalmas visszajelzések is, mintha így egyesek számára mélyebben átélhető volna az Istennel való kapcsolat. A szoba terében, ahol együtt a család, ahol nincsenek külső, zavaró mozzanatok, ahol a családtagok egészen közvetlenül hallhatják egymást imádkozni, egészen intim, spirituális helyzetek alakulnak ki. Úgy tűnik, ebből a nagyon nehéz helyzetből is tudnak jó gyümölcsök teremni. Azt gondolom, a közösségen belül egy csomó dolog meg fog maradni, amit a vírushelyzet hívott elő. Mert rájöttünk, hogy ezek jók. Van még valami, amit nem bírok magamban tartani. Közeledik a húsvét. A nagycsütörtöki szertartásnak pedig lényeges része a lábmosás. Felmerült az az ötlet, másutt még nem is mondtam, hogy a családfő vagy valaki a családból mossa meg a családtagjai lábát. Apuka, térdelj oda anyuka elé, és mosd meg a lábát. Vagy a gyereked lábát. Vagy a gyerek mossa meg a szülei lábát. Ilyen eddig még nem volt. Hogy ez fog egyfajta mélységet belevinni a nagycsütörtök világába, abban egészen biztos vagyok.