megjárta a fogolytábort

2019.12.07. 15:30

Steiner Márton a hideg és az éhség ellen küzdött 17 évesen

December 16-án lesz éppen 75 éve, hogy Steiner Márton elindult Csókakőről, miután a községi bíró felhívására beállt leventének. Akkor már közeledtek az oroszok, kellett a friss erő. Marci bácsi azon a decemberi napon, nem sokkal karácsony előtt még nem sejtette, hogy hamarosan nem katonák, hanem a hideg és az éhség ellen kell majd küzdenie egy orosz láger foglyaként. 17 évesen.

Borsányi Bea

Marcika és Mártika, ahogy az orosz hadifogolytábort megjárt Marci bácsi magukra utalt. 1952 húsvétján házasodtak Fotó: Pesti Tamás

Marci bácsi 1927-ben Csókakőn született, elmúlt 92 éves, de ma is tisztán, szinte napra pontosan emlékszik mindenre, ami 1944-45-ben, egy év alatt történt vele. Csak egy év? Kérdezhetnék kézlegyintve. Igen, egészen pontosan 11 hónap. De egy orosz fogolytáborban akár egy hetet sem volt egyszerű túlélni. Sok magyar katona maradt ott örökre, a messzi lágerekben. Ám Steiner Márton túlélte! Azonban ne szaladjunk ennyire előre!

Aki kiöntötte a naponta kapott zsizsikes borsólevest a szverdlovszki fogolytáborban, azt eltemették, mint ahogyan azokat is, akik napi kenyér- és cukorfejadagjukat dohányra cserélték

– Nem kaptunk mi semmilyen kiképzést, először még fegyvert se! Felvettük a katonaruhát, és katonák lettünk. Még aznap elindultunk, és csak mentünk, mentünk, mindig csak mentünk. Később fegyvert is adtak. Puskát. A ruszkik meg Sztálin-orgonával lőttek ránk. Átkeltünk a Dunán is, Szlovákiába: Köbölkút, Muzsla – ezeket a neveket sosem felejtem el. Aztán vissza Magyarországra. Győrszemerén hosszabb időt töltöttünk, s míg ott voltunk, én egy helyi gazdának segítettem ellátni a teheneit. Annyira megszeretett engem az a gyermektelen házaspár, hogy felajánlották, maradjak velük, mindenüket – házat, földet, állatokat – rám hagyják. De én nem tudtam volna elhagyni sem Csókakőt, sem anyut – idézte fel Steiner Márton, aki végül több századmagával orosz fogságba került. Sopronkőhidán, a börtönben várakoztak két hétig. Akkor azt mondták, a 15 év alattiak hazamehetnek. Marci bácsi megpróbálta 15,5 évesnek „eladni” magát, de az orosz doktornő, miután megvizsgálta, nem engedte elmenni. Így került menetszázadba, majd egy 90 fős vagonba, amelyik 35 napig haladt. Aztán hosszú, keserves gyaloglás következett a szverdlovszki táborba, ahonnan vasúti töltést építeni vitték őket minden nap.

Marcika és Mártika, ahogy az orosz hadifogolytábort megjárt Marci bácsi magukra utalt. 1952 húsvétján házasodtak Fotó: Pesti Tamás

– A kitermelt földet hordtam talicskával. Az volt a szerencsém, hogy olyan talicskát kaptam, amelyiknek nem elöl, hanem alul, középen volt a kereke, így nem kellett a súlyt megemelnem és tartanom, könnyen toltam a talicskát – mesélte Marci bácsi, aki a naponta kiosztott borsólevest, amiben csak 1-2 szem borsó volt, viszont rengeteg zsizsik, az utolsó cseppig megette. A kukacokat is, mert tudta, hogy az fehérjeforrás és szükséges az életben maradáshoz.

– Aki kiborítgatta a levest, egy idő után eltemettük. Eleinte kaptunk még fejenként egy kanál kristálycukrot, egy kis kenyeret, meg 3 cigarettára elég dohányt is. Amikor ezeket kiosztották, indult a csere: „ugrik a kenyerem”, „ugrik a dohányom” – kiabáltuk. Mivel én sosem dohányoztam, rendszeresen elcseréltem kenyérre, cukorra. A cukrot aztán ráterítettem a kenyérre, úgy ettem meg. Akik dohányoztak és emiatt nem ettek, azokat is eltemettük. De én vigyáztam magamra – idézte fel a nehéz napokat könnyek között az egykori levente.

1945 őszén aztán jött a határozat: a 20 éven aluliakat és a betegeket haza kell engedni a táborokból.

Így került Steiner Márton ismét egy vagonba, hogy másodszor is, de ezúttal már hazafelé megtegye a 35 napig tartó utat. Brassó felől érkeztek Szegedre, ahol alapos orvosi vizsgálaton estek át. Onnan egy tehervonat tetején jutott Budapestre, majd Fehérvárra. Délután 1 óra felé érkezett a városba, ahonnan más lehetőség híján gyalog indult haza, Csókakőre. Akkor már majd egy napja nem evett, ezért a Felsővároson bekopogott egy házba, hogy enni kérjen. Bablevest kapott, a mellé kínált pogácsát pedig zsebre tette, úgy vágott neki a 30 kilométeres távnak. Mire Magyaralmásra ért, már sötétedett, de szerencsésen hazaért. 1945. december 1-jét mutatott a naptár.

– Csütörtök volt. Édesanyám éppen aznap reggel mondatott értem misét a templomban, hát erre este betoppantam. Nem tudom szavakkal elmondani, mekkora volt a viszontlátás öröme. Egyetlen gyerek voltam, testvérem még két hónapos korában meghalt. Anyámnak nem lehetett könnyű, amikor elmentem. Apám is végigcsinált egy háborút: a tizenhetesekkel ott volt Doberdónál, és megkapta a Kis­ezüst Vitézségi Érmet is – mesélte Steiner Márton, aki aztán édesapja után kitanulta a bognár mesterséget, a 60-as években kő- és szénbányában is dolgozott, végül Mórról, a csőgyárból ment nyugdíjba. Csókakőn megbecsült polgárként tartják ma is számon, hiszen hosszú évekig volt a település tűzoltóparancsnoka, de számos társadalmi munkában vett részt. Ha hívták, ő ment. 1952-ben nősült meg, feleségével 3 gyermeket neveltek fel tisztességben, becsületben, akiktől 6 unoka, 10 dédunoka, sőt már ükunokák is születtek. Abból, hogy orosz hadifogságban volt, baja sosem származott, de kártérítést sem kapott soha, mert 1 hónap hiányzott az ehhez szükséges tizenkettőből…

Ül a csókakői idősek otthona egyik lakásának ágyán, mellette szeretett felesége, és miután elmesélt nekünk egy huncut viccet, nótára gyújt. 92 évesen is erőteljes férfihangja betölti a kis szobát, amelyben – miután középső fia is befutott – immár öten vagyunk. Tisztán, szépen, jókedvűen énekel. Steiner Márton megbékélt az élettel.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!