A mi életünk ilyen volt – Kovács Mihályné Fülöp Borbála emlékei

Az ajtó tárva volt, néhány légy zümmögött csak az ablaknál. Kintről beszűrődött a rozsdafarkú csattogása, s a távolból kakaskukorékolás hallatszott. A virágtartón a muskátlik mellett csöndesen meghúzódva töprengett az idő múlásán a nyíló golgotavirág. A különleges növény sajátossága, hogy mindössze huszonnégy órán át csodálható meg teljes pompájában. Ekkor jól kivehető a virág belső, rojtokból álló széle, amely mintha Krisztus töviskoronáját formázná. A bibeszálak a szegek, a porzó a kalapács jelképe. Egyetlen napig szép, azután elhervad. „Elhull a virág, eliramlik az élet…”

Milyen jó lenne eleink napirendjét, időbeosztását követni!

A déli harangszó váratlanul hullott közénk. Mama elmormolta az Úrangyala imádságot, keresztet vetett, majd megebédeltünk. A világ legfinomabb bablevese és krumplis pogácsája került az asztalra. Nem szóltunk, hiszen a régiek tanítása szerint magyar ember evés közben nem beszél. Ebéd után rövid pihenő következett, mama a fotelban szunyókált kicsit. Kisétáltam a kertbe, s a kedvenc szilvafámat szemlélve azon töprengtem, milyen jó lenne eleink napirendjét, gondos időbeosztását követni. Mert hát mindennek megvan a maga ideje.

– Kisleányom! Hol vagy? – hallatszott bentről. – Nézd csak, ez itt idesanyám. Teránk meg Jánosunk ül előtte a széken.

Meséljen, mama, minden érdekel, amire emlékszik.

– Idesapám, Fülöp Mihály tizenhárom évvel volt idősebb idesanyámnál. Mindketten öz­vegyek voltak. Kilencszáz­kilenc november 8-án összeházasodtak, s mindjárt lett a családban hat gyerek. Idesapám részéről négy, Misánk, Józsink, Ferink, Janink, idesanyám részéről Teránk és Jánosunk. Idesanyám ekkor még csak huszonnyolc éves volt, azután születtünk hatan, így lettünk tizenketten. Nagyon jól megvoltunk, szüleink se veszekedtek sohase, jó természete volt apámnak is, idesanyámnak is, szépen éltünk együtt. Misánk tizen­nyolcban megnősült, Józsink meg huszonháromban. Ferink huszonnégyben elment csendőriskolába, mert hát máshová nem lehetett tanulni menni, ott ingyen járhatott. Mink itthon maradtunk. A nagyobb fiúk cselédek voltak, Teránk már akkoriban többnyire mindig szolgált, mert azzal tudott egy kis pénzt keresni. Én meg itthon voltam, mert idesanyámnak kellett a segítség. Ebédet hordtunk meg vacsorát, a cselédgyerekeink­nek, Jánosunk meg arató volt. Később annak lettem én a marokverője. Így éldegétünk. Veszekedés nem volt a mi családunkban. Idesanyám türelmes volt.

S a tanulás? Szerettek iskolába járni?

– Szerettünk iskolába járni. Mindennap mentünk, reggeltől délutánig. Délben hazaszaladtunk ebédet enni, aztán délutánra újra mentünk. Két tanterem volt csak, a gyerekek egy része délután ment, az elsősök meg a másodikosok – az elsősöket a tanító néni tanította, a tanító úr felesége, és volt két tanító bácsi, Kiss Zoltán meg Gergelyi Béla. Az Imrénket azért szerettem nagyon, mert mindig egy tanterembe is jártunk. Elég jó tanulók voltunk. Olyan sok időnk nem volt a tanulásra, meg hát nem is áldoztunk rá, mert olvasni nagyon szerettünk. Az iskolakönyvtárunkban jó kis könyveket találtunk, mindig vittünk haza olvasnivalót, azzal töltöttük el az időt otthon. Tanulni nem nagyon tanultunk otthon, meg hát nem is volt olyan házi feladatféle, mert hogy egész nap mentünk iskolába, csak szombaton mentünk fél nap. Jó fejünk volt, meg tudtuk jegyezni, amit a tanító bácsink az iskolában elmagyarázott. Pláne a Kiss Zoltán, nagyon jó tanító volt, igazán nagyon, nagyon. Meg emberségre is tanítottak bennünket, meg az életre, amihez majd közünk lesz, vagy amiből majd élnünk kell, még azt is megtanították. Még a kertben is dolgoztattak velünk, mi veteményeztük el a konyhakertjüket, mi ástuk föl. Szívesen csináltuk, mert a gyerek mindent inkább csinál, csak ne tanulni kelljen. Amikor ötödik osztályos voltam, egy másik leánnyal bejártunk mindig mosogatni nekik.

Ketten a Sós Marcsával elmosogattunk mindig a tanító néninek, meg fölmostuk a konyhát. Aztán egy kis ezt-azt vettek, húsvétkor például csokoládétojást, akkor kaptam először olyasmit. Valamivel mindig kedveskedtek. Mi meg azt is megtanultuk, az időnkből futotta, mert elég jó tanulók voltunk, nem volt baj, ha egy kicsit mulasztottunk is a tanteremből, az iskolából. Amikor kimaradtunk, mi még jártunk három évig. Ismétlő iskolának nevezték, egy héten két fél nap mentünk, szerdán délután meg szombat délután. Kicsit gyakoroltuk az addig tanultakat, kicsit számoltunk, olvastunk. A tanító úr elbeszélgetett velünk. A tanító néni is gyakran leült velünk beszélgetni, egyszer azt mondta, hogy majd a Borcsa lesz az én szobaleányom, a Julcsa meg a szakácsnőm. Mondtam is a Julinak, hogy már akkor kinézte tebelőled, hogy szakácsnő leszel, én meg nem szeretek főzni, inkább takarítani szerettem.

(Folytatjuk)

A második részt ide kattintva érhetik el, a harmadik részt ide kattintva érhetik el.