A fehérvári Teleki Blanka Gimnáziumtól egészen az amerikai kutatóintézetig

Már nem sok idő kell hozzá, és negyven éve lesz, hogy átléptük együtt a gimnázium kapuját. A nyolcvanas évek legelején jártunk: nyoma sem volt még annak, hogy közel lenne a rendszer vége, és bár az iskolában napi szinten érezhető volt a szorítás, mi ott lázadtunk, ahol lehetett. A Teleki Blanka Gimnázium tanári karának nagyobbik része bizony elég vonalasan viselkedett, ha valamelyik diáknál ideológiai eltévelyedést tapasztaltak, keményen megtiporták az illetőt. Nekünk ugyanaz volt az osztályfőnökünk, mint a későbbi miniszterelnöknek, Orbán Viktornak: amikor ők végeztek, akkor kerültünk mi a helyükre. Amikor már újságíró lettem és interjúkat készítettem vele, először mindig felidéztük Rimele Géza alakját és szellemét, aki emberségét és a tanárok politikai, rendszerhez hű felfogását tekintve erősen kilógott a sorból. Én nem voltam egy Orbán Viktor, és abban az időben nem hittem semmiféle változásban, így aztán az érettségi, majd a kötelező sorkatonai szolgálat teljesítése után Kanadába disszidáltam, hogy aztán éppen a rendszerváltásra érjek haza és operatőrként felvegyem az egykori iskolatárs híres beszédét a Hősök terén, a mártírok ravatalánál. De ez a történet nem rólam szól.

Hosszú út vezetett Sárszentmihálytól a világ másik végébe

Szabó Miklós barátom egyike volt az osztály nyolc fiú tanulójának, s megtettünk mindent, amit kihagyhatatlannak ítéltünk azokban az években. Ő is választott egy lányt magának az osztályból, mint én, buliztunk, ahogy belefért, és magasról tettünk az épülő szocializmusra. Úgy emlékszem, túlságosan nem tűnt ki egyik tantárgyból sem, oroszból még meg is buktatták.

Egyetlen kivétel volt: a kémia. Abból született, szinte zseniszintű tehetségnek bizonyult. Amikor felelt az órákon, egy szavát se értettük, neki a számunkra szörnyűséges képletsorok olyanok voltak, mint nekem Hemingway novellái. Nem is csodálkoztunk azon, hogy a maga előfelvételis katonaidejét letudva Veszprémbe, a vegyipari egyetemre került, ahol a feleségét is megismerte.

– Olajmérnökként végeztem, sokáig úgy volt, hogy Százhalombattára megyek dol­gozni, aztán úgy döntöttem, mégsem – idézte fel a kezdeteket. – A Központi Kémiai Kutatóintézetben diplomáztam, azután kerültem a Központi Fizikai Kutatóintézet területén működő izotópkutatóba. Tizenhat évig olyan analitikai eljárásokkal foglalkoztam, amelyeket a pajzsmirigybetegségek és a tumor diagnosztikájánál alkalmaznak. Aztán feleségem elküldte az önéletrajzomat egy japán cégnek, ők Írországban alapítottak fejlesztő bázist. Ez 2007 májusában történt, s augusztusban már ott, Galway közelében lakott az egész család: lányaim négy és nyolc évesek voltak akkor. Feleségem angol-kémia szakos tanár, én már jól beszéltem a szakmai nyelvet, a gyerekek azonban fél évig meg sem tudtak szólalni, csak füleltek. Aztán szinte egyik napról a másikra elkezdtek folyamatosan beszélni angolul.

Írországban is alapvetően a korábbi területein dolgozott, csak magasabb színvonalon, korszerűbb technológiával tet­te azt, amit addig. Három év után továbbköltöztek Észak-Írországba, Belfast kö­zelébe, ahol egy helyi cégnél a munkatársaival speciális biochipeket fejlesztett, s elkezdődött a gyártás is. Ezzel újabb három év telt el.

– Aztán egyik reggel szakmai kapcsolataimon keresztül érkezett egy üzenet, amely arról értesített, hogy lehetőségem van rá, hogy az Egyesült Államokban, a minnesotai Chaska városában, a Beckman Coulter elnevezésű amerikai cégnél dolgozzak. Szeptemberben lesz hatodik éve, hogy náluk vagyok. A diagnosztikai munka ott azt jelenti, hogy olyan eszközök fejlesztése a feladatom, amely a szívinfarktus kimutatásában segít. Ez nagy gyorsaságot követel a technológiától, hiszen fél órán belül fel kell állítani a diagnózist. Erre nagyon gyors módszert dolgoztunk ki. A további fejlesztés célja, hogy a diagnosztikai eljárás egyre rövidebb idő alatt egyre érzékenyebb legyen, azaz nagyon kis változást is ki tudjunk mutatni.

Miklós azt mondja, mivel a magyar diagnosztikában nyugati cégek vannak jelen, elvileg ugyanazokat az eljárásokat alkalmazzák egy-egy beteg esetében Magyarországon is, mint például az Egyesült Államokban. Más kérdés, hogy az adott kórháznak milyen az erre vonatkozó protokollja.

– Egy ilyen diagnosztikai fejlesztés hatalmas csapatmunkát kíván, amelyben orvosok, fizikusok, kémikusok, de még közgazdászok is együtt dolgoznak. Persze nagy bevételt, hatalmas üzletet is jelent, ezért a marketing szempontjait sem hanyagolják el. Egy-egy teszt önmagában nem kerül sokba, de bődületes, akár százmilliós nagyságrendben is végezhetik az adott diagnosztikai eljárást.

Elégedett ember benyomását kelti. Sőt, többet annál: néha úgy érzem, olyan, mintha be lenne nyugtatózva. Megerősít ebben a benyomásomban.

– Nagyon szeretek Amerikában lakni, egyelőre nem tervezzük a hazatérést. Ott még mindig igaz, hogy ha van egy szakterület, amiben jó vagy, akkor könnyebb érvényesülni, és ha látják benned a fantáziát, akkor minden lehetőséget megadnak a munkához. Az Egyesült Államok középső része más világ, mint New York vagy akár Kalifornia: minden még amerikai viszonyokhoz képest is sokkal-sokkal nyugodtabb.

Hosszú út vezetett Miklós falujától, Sárszentmihálytól a világ másik végébe. Határozottan kijelenti, hogy ha meg is kapja az állampolgárságot, ő sosem lesz amerikai. Ez persze már ilyen biztonsággal nem jelenthető ki a lányokról: a nagyobbik egy chicagói művészeti egyetemen tanul, a kisebbik még Chaskában középiskolás. Évente egyszer hazautaznak, s miután beszélgettünk, a család a Balaton mellett töltött el egy hetet.

– Észrevettem, hogy amikor itthon vagyok, valamilyen problémát mindig meg kell oldanom. Nagyon szeretem Magyarországot, de szerintem túldramatizálunk mindent: mi mindig harcolunk valamiért, vagy valami ellen. Ritka az, aki a helyzetével elégedett volna, és ez boldogsággal töltené el, elfelejtettünk örülni annak, amit elértünk. Lehet, hogy erre sokan azt mondják, könnyen beszélek. Tény, hogy nincsenek anyagi gondjaim, tervezhető, nyugodt az életem, és nagyon szeretem a munkámat. Úgy tervezem, egyszer majd nyugdíjasként egy lakóautóval bejárjuk Alaszkától Chiléig Amerikát, és aztán lehet, hogy hazaköltözünk.

Később összeülünk néhányan, egykori osztálytársak. Elnézem magunkat, és valóban úgy festünk mellette mi, itthon „harcolók”, mint az idegbetegek. De legalább a sör ugyanaz előttünk, és amikor felidézzük a múltat, már mosolyogni is egyformán tudunk.