Eltávozott szeretteinkre, barátainkra emlékezünk

Eltávozott szeretteinkre, barátainkra emlékezünk. A halottak napjának megünneplése azon kevés középkori hagyományaink egyike, amely megmaradt a XXI. századra. Amikor IV. Bonifác pápa a VI. században újra temettette a katakombákban nyugvó őskeresztényeket, minden vértanúk ünnepének nevezte el e napot, és évenkénti megemlékezést írt elő. A VIII. században III. Gergely pápa úgy vélte, hogy a vértanúk mellett illő lenne megemlékezni a szentté avatottakról is. Szent Odilo clunyi apát 1030 körül vezette be kolostorában a halottakról való megemlékezés napját. Ezt vette át az egyház később. De mit is jelenthet a halál? A gyász, a veszteség fájdalmával együtt, bizakodással töltheti el a hívőt és családját: ha valakinek a földi útja véget ér, egy örökké tart állapot kezdődik. Megtisztulás a bűnöktől, azután az üdvösség a mennyek országában. A halál mindenkit egyenlővé tesz. Mit sem számít, hogy utólag kinek milyen túlhangsúlyt adnak külső látványosságokkal.

Nem a sírfeliratról kell megtudni, hogy ki volt ő, hanem emlékezetünkben kell legyen. Különös napok ezek. Ilyenkor hívő és nem hívő egyaránt megfordul a temetőben. Köszönni jönnek, és nem elköszönni. Ezek a napok nem csak az emlékezésről kell szóljanak. Találkozni megyünk a sírokhoz, hiszen szeretteink élnek, ma is szólnak hozzánk. Közbenjárnak értünk, mi pedig értük. De van az ünnepnek egy másik fontos vonulata is: a szegények, az éhezők megsegítése, az adományok gyűjtése és eljuttatása számukra. Mert az ő könyörgésük a halottakért könnyebben és magasabbra száll az égbe. Ezért ez az ünnep tanítson minket a szeretetre! Nem az elméleti, nem az általános, hanem a gyakorlatias, cselekvő szeretetre. Amely azt vizsgálja: mit tudnánk még tenni másokért, embertársainkért.