Csillogó szemmel

Ki emlékszik rá, milyen volt az, amikor még imbolyogva, szülője ujját szorítva, gyanútlanul a szobába lépve, ott ragyogott előtte a gyönyörűséges fa, libegő gyertyafénnyel, szikrát hányó csillagszórókkal, pörgő-forgó csodákkal? Ki emlékszik még az akkor felcsendülő énekre, esetleg a sercegő dalba kezdő lemezjátszó fura hangjára? Ki emlékszik rá, milyen érzés volt megtalálni az első babát, kisautót? Gyermekként (szerencsés gyermekként!) a karácsony ebből az ártatlan rácsodálkozásból indul, és jut el az ifjúkorra a „szeretet ünnepének” befogadásáig, hívőként pedig Jézus Krisztus földi születésének ünnepéig.

Evilági létünk legsötétebb napjait éljük meg évente az északi féltekén december utolsó napjaiban. A Nap ilyenkor a legfukarabb, alig juttat fényéből és melegéből. Ilyenkor kell hát a megerősítés is: lesz még tavasz, lesz nyár, az élet nem érhet ily csúfos véget, nem süppedhetünk bele végleg a hideg éjbe! A téli napforduló hát mindig is a jövőbe vetett bizalom, a sötétség elmúltának megelőlegezett ünnepe volt, de amióta megszületett Isten Fia, eljött közénk és tanított, magára vette az emberek bűnét és kereszthalált halt értük, azóta sokaknak a bizonyosságé is, hogy az Úr törvényei szerinti élet többet ígér, mint a következő tavaszokat és nyarakat.

Mi is lehetne hát fontosabb üzenet a gyarló embernek, mint hogy létezik a feltétel nélküli szeretet, bizalom, odafordulás… Hiszen már itt járt közöttünk, aki ezt megmutatta, tudjuk, merrefelé kell törekednünk! Jutalmunk pedig e világon a lelki béke lesz, a viszonzásul kapott szeretet, megbecsülés, végső soron pedig az örökkön tartó üdvösség.

Kinyújtjuk hát az ujjunkat, hogy gyermekünk megkapaszkodhasson benne…