A bálványfa, amit nem bálványozunk…

Varietas delectat, azaz a változatosság gyönyörködtet, tartja a latin szállóige. Bár régi, ma is érvényes, és különösen igaz a természeti környezetre: egy nagyobb sétát, túrát szívesebben teszünk meg változatos fa- és cserjefajokkal borított erdőben, és állatkertbe is éppen azért járunk, hogy többféle állat- és növényfajt figyelhessünk meg. A természetnek e kedvelt változatosságát biodiverzitásnak nevezzük, és mint mindennek, sajnos ennek is van ellensége: az inváziós fajok terjedése.

Az utazás, kereskedelem révén „potyautasként” érkezett, vagy esetleg szándékosan betelepített idegenhonos fajok többsége szerencsére nem képes életben maradni, illetve nem válik invázióssá, hanem szépen beilleszkedik az őshonos fajok közé, belesimul a helyi ökoszisztémába, a tápláléklánc részévévé válik. Vannak azonban olyanok, amelyek gyorsan szaporodnak, változatos környezeti feltételek között is életképesek és versenyelőnyt élveznek az őshonos fajokkal szemben. Például azért, mert új élőhelyükön nincsenek természetes ellenségeik, ennélfogva pedig tömegesen, az ökológiai egyensúlyt felborítva képesek elterjedni. Ezeket nevezzük inváziós (vagy invazív) növény- és állatfajoknak, illetve özönfajoknak. Ha elterjednek, hosszabb távon ugyan kialakul egy új egyensúlyi helyzet, de addigra egyes őshonos fajok kiszorulhatnak az adott élettérből, rosszabb esetben ki is halhatnak.

Hazánkban is egyre több, agresszívan terjedő állatfajjal találkozhatunk. Gondoljunk csak az ablakokat időnként nagy számban ellepő harlekinkaticákra, a minden résbe beférkőző, barna színű ázsiai márványpoloskára vagy a zöld, afrikai vándorpoloskára. Az Észak-Amerikából származó szürke mókus erdőink kedvelt kis vörös lakóját, az európai mókust szorítja ki élőhelyéről, lévén annál nagyobb termetű és agresszívabb viselkedésű. Egyre több példány kószál szabadon a szintén Észak-Amerikából származó, kedvtelésből tartott mosómedvéből is, melynek megszökött (vagy megunt és szabadon engedett…) példányai Európa-szerte hoznak létre életképes populációkat.

Ami a növényeket illeti, a természetet járva egyre nagyobb számban találkozhatunk pl. a bálványfa, a nyugati ostorfa, a keskenylevelű ezüstfa, a magas aranyvessző, a nagyvirágú tóalma tömegesen megjelenő példányaival is. Közülük a bálványfa Közép-Európa egyik legveszélyesebb invazív faja. Nagyon gyorsan szaporodik, egy év alatt akár 300 m2 területet is elfoglalhat. Sűrű, magas lombja elfogja a fényt az őshonos növényzettől. Emellett a fa olyan anyagokat termel, melyek gátolják a közelében lévő lágy szárú és fás szárú növények növekedését, fotoszintézisét. Így a környezetében rövid időn belül megritkul az őshonos növénytakaró, és lelassulnak, vagy le is állnak a természetes erdősülési folyamatok.

Fontos megemlíteni, hogy az özönfajok által veszélyeztetett biodiverzitás nem csupán esztétikai szempontból fontos! A változatos összetételű ökoszisztéma ellenállóbb a betegségekkel, változásokkal szemben, mint egy csupán néhány, vagy egyetlen fajból álló élőhely.

Magyarországon az inváziós fajok elleni fellépés jogszabályi kereteit a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény, valamint az idegenhonos inváziós fajok betelepítésének vagy behurcolásának és terjedésének megelőzéséről és kezeléséről szóló 408/2016. (XII. 13.) kormányrendelet adja meg, a vonatkozó 1143/2014/ EU európai parlamenti és a tanácsi rendelet mellett.

A jogszabályi előírások közül kiemelendő, hogy az, aki az idegenhonos inváziós fajjal kapcsolatos előírásokat megszegi, kötelezhető pl. az idegenhonos inváziós faj visszaszorítására, kiirtására, fogságban tartott állományának teljes és végleges felszámolására, árukészletének megsemmisítésére. Illetve, ha a kötelezettségét felszólítás ellenére sem teljesíti, akkor a hatóság közérdekű védekezés keretében elvégzi vagy elvégezteti a szükséges intézkedéseket, és a költségek megtérítésére kötelezi a mulasztót. Emellett az idegenhonos, inváziós fajokkal kapcsolatos jogszabályi előírások megszegője akár 20.000.000 Ft összegű inváziós bírsággal sújtható.