Szép ez az ország... csak nem látni a jövőt

Olvasom az e-mailt, amit a titkárnő átküldött: "Szeretnék egy pártsemleges újságíróval beszélni..." Egy napig azon gondolkodtam, ki a pártsemleges? Mi az, hogy pártsemleges? Ki így, ki úgy viszonyul a politikához, persze magánemberként, a napi munkában ez csak a szubjektív írásokban érhető tetten, de ha egy panaszt tárunk a széles nyilvánosság elé, akkor ott közvetítők vagyunk, s azt írjuk, amit mondanak azok, akik megkeresnek minket. Mert bennünk bíznak, mert már senki nem hallgatja meg őket.

"Jó napot", mondom a telefonba, bemutatkozom, és kérdezem, megfelelek-e a pártsemleges elvárásnak.
- Persze, ne haragudjon, indulatból mondtam, amit mondtam, már nem tudom kontrollálni a szavaimat, annyira el vagyok keseredve - hangzik a válasz.  Némi késéssel, reggel 9 után érek oda. A belvároshoz közeli társasház második emeletén az asszony nyit ajtót, de már a férfi is jön, invitálnak a szobába. Jó lesz itt a konyhában is - mondom -, s leülök egy hokedlire.

Béres László és felesége. Gondjaik átlagosak, de nem látják a jövőt (Fotó: Zsigó Ferenc)

Őszbe vegyülő haj mindkettőnél, mint később kiderül, 60 körüliek. A férfinek hat éve van még a nyugdíjig, a nő háztartásbeli, sok éve küzd gerincproblémákkal, leszázalékolták.  Az inas férfi szakmunkásként az Ikarusnál dolgozott sokáig, most másutt van, nettó 100 ezret keres, felesége 28 ezres járadéka mellé.  - Miért hívtak? - kérdezem, s az asszony már veszi is elő a jegyzeteit. Készült.

- Semmi égbekiáltó, különös problémánk nincs, csak egyszerűen nem látjuk a jövőt - mondja.- Azért kerestük az újságot, hogy derüljön már ki: nagy itt a baj. Két fiunk van, jönnek az unokák, albérletben laknak, szeretnének előbbre jutni, de falakba ütköznek, és mi sem tudunk segíteni - komorul el a nő arca. - Az egyik fiam esztergályos, a menyem gyesen van, bérlakásra nem jogosultak,  használt lakásra nem lesz szocpol, újra nincs elég pénzük, pedig nagyon takarékosan élnek. A másik fiaméknál hasonló a helyzet - kesereg a nő, és szeme könnybe lábad. - A munkásember nem juthat lakáshoz, a szegények szocpolt kapnak, a gazdagok támogatást, aljas diszkrimináció ez a kormányzat részéről, az átlagembernek semmi lehetősége nincs - dohog a férj.

Az asszony csitítja: halkabban, miket mondasz... - De miért, hiszen így van, 42 éve dolgozom, nem hagytam el az országot - replikáz a férfi -, a középréteg semmi lehetőséget nem kap, csak fizessük ezt, fizessük azt, a gyerek azt mondja, szedi a sátorfáját, és külföldre megy, mert itt nincs semmi lehetőség. - Igaz, igaz - hagyja rá az asszony -, a két fiam nyolc év alatt  6 milliót fizetett ki albérletre. Az hagyján, hogy mi elszegényedünk, de a gyerekeink előtt sincs jövő...

-  Nem csak mi vagyunk ilyen helyzetben, mondja a férj. - A kollégáim mind panaszkodnak. Itt van most ez a kötelező gázcsőcsere - hozza a konkrét gondot elő a nő. - Gázórát kell cseréltetni, béléscsöveztetni kell, kötelezően előírták. Kiszámoltuk, összesen 200 ezer forint lesz, de könyörgöm, miből? Személyi kölcsönben gondolkodunk, más megoldást nem látunk, pedig tudjuk, hogy ez megint nagy terhet ró ránk.

A férfi megint indulatos: - Hozzák ezek ott fenn a törvényeket, csak az egyszerű embert nem kérdezik meg, miből?! Az asszony megint csitítja, majd felém fordulva azt kéri, nevük ne szerepeljen az újságban. Akkor nincs hitele a történetnek - mondom. Nincs, hát legyen!  - mondják szinte egyszerre mindketten, és még a fényképezőgép elé is büszkén odaállnak. Kifelé jövök a konyhából, amikor szóba kerül,  mennyi mindenkinek vannak  külföldön a családtagjai. Az asszonynak megint könnybe lábad a szeme: - Kár, nagy kár pedig szép ez az ország...