"Mama, miért nem jön ki a számon az, ami a fejemben van? " - az autistákra gondolt szombaton a világ

Blaskó Bence, aki kiskorában  azt kérdezte: Mama, miért nem jön ki a számon az, ami a fejemben van? –  most alkotásai segítségével enged betekintést az autisták világába. „Amelyek nem egyszerűen festmények, hanem ablakok, melyek  olyan világra nyílnak, melyet mi nem ismerünk. De e világ ismerete nélkül a mienk sem volna teljes” – mondta Szikora János, színházigazgató.

Fotó: Simon Erika

Az elmúlt években a Vörösmarty Színház falain sok képzőművész sokfajta alkotása volt látható. A szombat este kiállított képeknek azonban egyike sem hasonlítható mindazokhoz a tárlatokhoz, amelyek itt voltak. Szikora János az autizmus világnapi rendezvényükön hangsúlyozta: nem csak az alkotó miatt, hanem mert másként tekintünk ezekre a képekre – e gondolatok kíséretében nyitotta meg a tárlatot az igazgató, akit Blaskó Péter színművész követett. Fia, Blaskó Bence képeinek tárlatát nyitotta meg az autizmus világnapján, amikor „ az autistákra gondol a világ, a köztünk élő „különösökre”, akik csak a maguk magányos világában élnek.”

– Ez a világ titok a mi számunkra, akik hozzájuk képest mások vagyunk. Hogy mi az autizmus, azt én nem tudom, és még sokan hozzáértők sem tudják pontosan. De azt tudom, hogy mit jelent együtt élni egy ártatlan, kiszolgáltatott, az élet komplikált feladatainak megfelelni nem tudó lélekkel, egy szeretetre vágyó, szeretetet sugárzó, most már fiatalemberrel, aki festményekben, grafikákban szeretné elmondani, amit szavakban nem tud. Megmutatni magát, azt a bonyolult belső világot, amelyben ő él – mesélt személyes élményeiről a színművész, háta mögött hallgatva őt fia. Aki – ahogy édesapja fogalmazott – egy számunkra idegen világ.

– Én színészként érzem, tudom, mit jelent számomra a színpad. A színészet az önkifejezés, az önkiérés módja, szerepeken keresztül, melyekkel kiélhetek magamból félelmeket, szorongásokat és mindazt a feszültséget, ami még ártani is tudna, ha bennem marad. Bence a képekben találta meg ezt – mélázott el apaként Blaskó Péter. Ha Bence képeire nézünk, teszi hozzá, lássuk meg bennük a megszokottól való elrugaszkodást, a színek bátor, különös használatát, a kevésbé tudatos, inkább ösztönös térkitöltést, a karakter merész felmutatását. Az a felszabadultság látszik a képein, amely az életben nem a sajátja.

– Oldódik benne munka közben az a lelki görcs, mely akadályozza őt a társadalmi eligazodásban, elbizonytalanítja az emberi kapcsolatteremtésben – mutatott rá az autisták jellemző tüneteire, illetve az azokat enyhíteni képes kifejező eszközökre a színész. Művészetterápia ez Bence számára, de egy-egy képe, mintha több is lenne ennél.

Blaskó Péter egyik legutóbbi szerepe szerint pszichiáter, aki egy beteg gyereket gyógyít, és közben felmerül benne a kérdés: ha ugyan meggyógyul a fiú, nem éppen azt a különösséget veszíti el, ami őt magát, a személyiségét, az egyedül valóságát jelenti? Így a fiú csak szenvedélyét veszítve, belesimul az átlagba. A szerepe szerint Blaskó ezt mondja: Kivesszen személyiségéből épp a ritkább, a csodálatra méltó, az isteneknek rendelt részek?

A másik szerep Vörösmarty tudósa a Csongor és Tündében, melyben a színész  előadásról előadásra elmondja: a lélek, amit gondol és akar, „óhajt és képzel, búsong és örül. Ez a világok alkotója bennem. A lélek! Ami emberré teszen. Azt mondom annak, s még nem ösmerem.”

– Nem ismerem, nem tudjuk, mi járja meg a lelkünket, hát még ha ez a lélek különösebb, úgy mond, az átlagosnál. Bence képei erről a furcsa egyedül való lélekről, a belső világról hoznak híreket és keresnek kapcsolatot nézőkkel, mert a képekkel szeretne közölni valamit önmagáról, arról a csodálni való belső magányról, ami így csak benne létezik – kapcsolta össze játékát valóságban betöltött szerepével Blaskó Péter: –  Be kell vallanom, általa, mi szülei is változtunk. Ebben a rohanó, őrült világban Bence létével minket is türelemre int, egymásra való szeretetteljes odafigyelésre, az elfogadás fontosságára. Őt olyannak elfogadni, amilyen. Rácsodálkozni, hogy ilyen, s nem azt kérdezni, hogy miért ilyen.

Ami Bencének a festészeten kívül segít, az a zene, a versek, a sport, az állatokkal való kapcsolat, s mint mindannyiunknak, a sikerélmény, az elismerés. Bence több fogyatékkal élők kiállításán vett már részt, rendre jó helyezést ért el, tavaly az ő képe volt az interneten az autista világnap emblémája. Most – kizárólag a saját kiállítása előtt – már napok óta izgult, szorongott, hogy ezúttal  vajon hányadik helyezett lesz...

– Ítéljék meg önök – mosolygott édesapja.