Jegyzet - A költő kokárdája

Számára soha semmi nem volt jó olyannak, amilyennek az ember alakította. Vékonydongájú fiú volt, haja, bajusza, örökké lázban égő szeme fekete, mint az anyaföld márciusi hóolvadás után. Mindenki nagy jövőt jósolt neki. Aztán egy tavaszi reggelen egy lány, akit éppen valamely zsengéjével kábított, Petőfihez hasonlította.

Az soha nem derült ki, hogy a vers vagy a túlfűtött ifjú vágytól izzó tekintete váltotta ki az elragadtatott hasonlatot, de nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy az a mondat elégnek bizonyult, hogy mindörökre megváltoztassa a fiú életét. Attól a pillanattól kezdve barátunk Petőfinek képzelte magát. Ezt követően kizárólag feketében járt, anyjával pedig hangosan perelt, ha valamely áttivornyázott éjszaka után, reggel úgy találta, nincs kellően ropogósra keményítve a frissen vasalt, ragyogó fehér inge. Mert ez a mi lánglelkű költőnk borivó lett, harsány és kötekedő.

Ekkoriban kezdett el kokárdát is hordani, de – tekintettel a kor viszonyaira, azaz a kommunista hatalom fokozott érzékenységére – dolmányra emlékeztető fekete zakója belső zsebére tűzve. Ennek ellenére bátor cselekedet volt. Azt nem tudni, hogy a ki-kivillanó kokárda vagy más miatt, de hamarosan zaklatni kezdték. Eleinte még élvezte is a helyzetet, jól illett az önmagáról alkotott, űzött forradalmár képébe. Aztán barátunk váratlanul kimaradt az elit gimnáziumból, s hamarosan nyomtalanul eltűnt. Mint kiderült, disszidált. Évekkel később hallottam ismét róla. Azt mondták, hazatért. Hozzátették: egy Szabolcska Mihály lett belőle.