Jagger rózsái a temetőben

Jól emlékszem arra a napra, bár tizenkét évvel lettem azóta idősebb, és sajnos sokkal többet öregedtem az eltelt idő alatt, mint ti négyen, őrült, szeretni való gazemberek.

Ösztöneink és érzéseink öltöttek bennetek alakot, hogy végigtáncoljanak egy olyan estét, amikor dühödt hőség pusztított egész nap, de akik elétek járultak, leverték magukról a fásultságot, mint kutya a vizet. Béke volt közöttünk, mert akik ugyanabban az Istenben hisznek, könnyebben elfogadják egymást.

Az izzadtság végigfolyt az arcokon, átáztatta a bugyiban és melltartóban táncoló lányok fehérneműit, csatakosra ragasztotta a tíz, húsz, harminc, negyven, ötven és hatvanéves fürtöket, a fekete, szőke, barna és fehér hajszálakat, és a zene az ég felé szállt, ahová később ti is feltáncoltatok a rock and roll ritmuslépcsőin a csillagok közé.

Játszottatok érzékeinkkel, mert minden vén zenész tudja már, ilyenek vagyunk. Menekülünk a pénztelenség, a gondok, a hamis érzelmek és a megérdemelt indulatok, a földi büntetések, a csalódások és a halál elől, elbújnánk a gitár és a dob hangjaiban, amikor zenétek a gyomrunkban dörömböl, s szemünket elvakítja a reflektorok fénye és agyunkat távoli álomba pengetitek.

Tehettétek, mert bár látszólag halandó emberek vagytok, ám egyben halhatatlan emlékű nagyszerű zenészek is, akiknek a kezében az eszköz nagyszerűen működik. És van valami, amit még a zenélésnél is jobban tudtok: ismeritek a Titkot... Pontosan tudjátok, hogy az élethez mennyire szükségünk van a felejtésre.

Ott ült előttem egy ötven felett járó férfi. Szemüveges, szakállas, már-már öregúr; némi állott sörszagot pofozott irányából orrom alá a gyenge szél. Úgy nézte végig az előzenekart, hogy azt hittem, elalszik. Szívta a cigarettáját, nézett maga elé. Várt. Rátok.

Aztán, amikor szikrázó fényt robbantott fölénk az este, s a hangszerek felé nyúltak az ujjaitok, a Rolling Stones törzsének bennszülöttjei önfeledten körbetáncolták a rock és a blues tüzét, bódító italt ittak és érthetetlen szavakat kiáltottak, az előttem ülő ötvenes férfi felállt, ringatni kezdte öregedő testét, két kezét az ég felé emelte mint egy táltos a sztyeppén, s én mondom nektek, tudom, mit érzett. Két órára ajándékot kapott. Úgy hívják: szabadság.

A stadion lelátóján félmeztelen emberek folyatták testükre a vizet, s bár tudták, nem Mick Jagger az Isten, azt is tudták, ha van mennyország, az hasonlatos lehet az ő színpadához. Ahol őszintén lehet élni és énekelni, alakoskodás nélkül lehet csókolni, ahol az önfeledtség nem visszataszító, s az ember hasonlatos ahhoz a fantasztikus lényhez, amit magáról álmodott gyerekkorában. Döbbenetes erődítményt építettetek az emberezredek elé a hétemeletnyi színpadon: a szerelést hatvankét kamion szállította, s a közönséghez magyarul szóltál te, Mick Jagger, te, aki azért vezényelhettél volna egynél több ráadást is.

Ti, Mick Jagger, Keith Richards, Ronnie Wood, Charlie Watts: már jártatok nálunk, de talán most voltatok itt utoljára, s attól tartok, egyik fiam se lát már így titeket együtt. Ösztönös, szeretni való gazemberek vagytok, mert kevesen tudnak annyira köpni arra a világra, amit mindannyian megvetünk, mint ti. Az életetek a tulajdonotok, menjetek, szeressétek a még rátok mért időt, a dühös szabadság dalait úgyis itt hagytátok nekünk.

Mert ezekhez jogunk van: a Start Me Up után jött a Ruby Tuesday, a You Cant Always Get What You Want, a Paint It Black, a Miss You és a Honky Tonk Woman. Ismét kisebb robbanást okozott a nézőtéren az (I Cant Get No) Satisfactiont, és a Jumpin Jack Flash című dalotok is. És az éjjel végére maradt a Brown Sugar.

Így szól az ének a Dead Flowers-ben: Küldj halott virágot az esküvőmre, és én majd nem felejtek el rózsákat vinni a sírodra. Azt hiszem, arra van nagyobb esély, hogy én élek tovább, de a kedvetekért most maradjunk ennyiben, ti gazemberek.