2012.09.22. 06:19
Egy ausztrál-magyar, vitéz, veterán katonatiszt a Magyar Honvédségnél
Székesfehérvár - Vitéz Horváth Csaba, a Vitézi Rend magyarországi törzskapitánya, vitéz nemes Tassányi József, Ausztrália és Új-Zéland törzskapitánya és Dobszai Zsolt őrnagy, székkapitány minap a honvédség több vezetőjével is találkozott.
A megbeszélések lényege az volt, hogy előkészítsék azt a döntést, amely után a kitüntetett, külföldi missziót járt honvédek felvételt nyerhetnének a Vitézi Rendbe. A Nyugat-magyarországi Hadkiegészítő Parancsnokság székesfehérvári toborzó- és érdekvédelmi központjában vitéz nemes Tassányi Józseffel beszélgettünk.
- Nagyon meglepett, amit az Összhaderőnemi Parancsnokságon is láttam, mert ilyennel még Ausztráliában sem találkoztam. Impozáns létesítmény, ahol nagyon kedvesek voltak hozzám az itthoniak. Megtiszteltek - mondta a háborús veterán katonatiszt. - Mikor sodorta el a történelem Magyarországról?
- A szüleimmel kerültem a világháború után, 14 éves fiatal kölyökként Ausztráliába. Aztán az ötvenes években léptem be az ausztrál hadseregbe, ahol 33 és fél évet szolgáltam, több más mellett a kommandósoknál és a különleges alakulatban is. Végül századosként fejeztem be a pályafutásomat.
- Hol harcolt?
- Borneóban voltam 1959-ben, aztán egy évre rá Malayába kerültem. Az volt a dolgunk, hogy elejét vegyük a kommunista próbálkozásoknak. Amikor 1948-ban Kínában a kommunisták kerültek hatalomra, a dominó-elv szerint az indonéziai szigetvilágban igyekeztek tért hódítani. Ekkor az angolok mellett bevetették az ausztrál hadsereget is. Vietnámban először 1967-ben és 1968-ban harcoltam, majd 1972-ben ismét részt vettem abban a háborúban.
- Arról kevesen tudnak, hogy ausztrálok is harcoltak ott, mert a legtöbben csak az amerikaiak jelenlétéről hallottak.
- Pedig tíz év alatt több, mint 70 ezer ausztrál katona fordult meg azon a fronton. Először kisegítő csapatok mentek, majd azt egészítették ki három zászlóaljra tüzérséggel és utászokkal. Végül 1973-ban hozták ki az utolsó ausztrál katonákat onnan. Sokat szolgáltam együtt az amerikaiakkal.
- A különleges alakulat katonájaként ott vetették be, ahol forró volt a helyzet?
- Így van. Kemény élet volt.
- Miért lett katona? Édesapja is honvédként szolgált?
- Az édesapám Csáktornyán volt csendőr őrsparancsnok. Amikor 1952-ben Ausztráliában új törvényt fogadtak el arról, hogy minden 18 évesnek katonának kellett mennie, én egyetemre készültem, mert közgazdász akartam lenni. De utolért a behívó, aztán megtetszett a katonaélet és egészen 1988-ig maradtam, akkor mentem nyugdíjba. Most fent lakom a Kék Hegyekben, több, mint ezer méter magasan, 136 kilométerre Sydney városától, ott élek most már 23 éve. A feleségem 1957-ben jött Ausztráliába, aztán 1958-ban megnősültem, egy évre rá született a fiam, aki Amerikában él. Három unokám van: Józsi 21, Sándor 17, Ágnes pedig 12 éves. A kislány nagyon jó úszó, várjuk, hogy bajnokságot nyerjen. Egyszer egy évben hazajövök, s intézem a Vitézi Rend dolgait, találkozom a törzskapitányokkal.
- Mit szól ahhoz, amit Magyarországon tapasztal?
- Sajnálatomat kell kifejeznem, mert 22 év alatt már lehetett volna valamit csinálni. Igazgató elnöke vagyok a Magyar Háznak Sydney-ben és látom, hogy még mindig jönnek a fiatalok, akiknek segítségre van szükségük. Fáj nekem, hogy Trianon után 20 év alatt sokkal többet helyre tudtak hozni az országban, mint a rendszerváltást követő két évtizedben. Nem tudom, a fiatalok miként tűrik ezt még sokáig. Valaminek történnie kell, ez nem mehet így tovább.
A legnehezebben felidézhető emlék
"Az ember ilyesmiről nemigen beszél. Volt egy fiatal katonám 1972-ben, és mielőtt elmentünk volna Vietnámba, elvitt haza az édesanyjához. Aki megígértette velem, hogy minden körülmények között vigyázok majd a fiára. De ezt az ígéretemet én nem tudtam betartani. A fiú hősi halált halt. De mit csináljon az ember, amikor este egy kis lyukat ás ki magának a földben, belefekszik, aztán éjjel megaknázzák. Amikor a lyuk szélére esik az akna, onnan nem jön ki senki. Ki tudhatta előre, hogy hová kell ásni a fedezéket? Én is megsebesültem, de ő nem élte túl. Az ember próbálja tartani a szavát, de ez néha lehetetlen."