Burokban tartott óvónő - Marika nyugdíjas, de még számos terve van

Frissen sütött meggyes piskóta illata lengi be a lakást, jól-esik letelepedni a konyhában. Noha Marika ízlelgeti a nyugdíjas lét időtlenségét, a pusztaszabolcsi lakásban minden az elmúlt négy évtizedes óvónői pályáról szól.

A fényképek, a gyerekek ajándékai, a kézzel készített játékok.

Lepsényi Jánosné negyven évig volt a pusztaszabolcsiak Marika óvó nénije, s bár a szomszédos Felsőcikolán született és gyerekeskedett, Szabolcsot tekinti otthonának. Valahogy nem áll össze a fejemben a nyugdíjasság ténye és a dinamikus, karcsú nő személyisége, idelibben, odaáll, sorolja a terveit. Félmaratont fut, társastáncórákra jár, jógázik, autóvezetést tanul, nagy utazásokra készül, és igyekszik sok időt tölteni két unokájával.

Később aztán előkerülnek az emlékek is.

- Tizennégy éves voltam, amikor ide költöztünk, középiskolába már Pusztaszabolcson jártam. Utána csak rövid időre mentem el: Kecskeméten egy tanévet végeztem nappali tagozaton, majd hazajöttem, és munka mellett levelezőn szereztem diplomát. Most a gyermekjóléti szolgálat van az óvoda helyén, ahol pályakezdő voltam annak idején. Csodálatos évek következtek, harminc évig a Manóvár Óvodában dolgoztam, az utolsó három évben pedig a Zsiráf Óvodában - emlékezik Marika, és sorolja, kikkel dolgozott együtt, hány csoportja volt, s hogy egykori óvodásai gyerekei is jártak hozzá.

- A gyerekek világa gyönyörű, és engem különleges védőburokban tartott. Békét, nyugalmat adott a pályám. Tizenkilenc évesen kezdtem, akkoriban negyven-negyvenöt gyerek volt egy csoportban, ma huszonöt. A gyerekek sokat változtak, ma szinte úgy születnek, hogy kezelni tudják a számítógépet, a telefont. Úgy érzem, sokkal okosabbak, ám kevésbé önállóak. Ami változatlan: szeretettel kell tanítani, nevelni őket - mondja.

Olvastam valahol, hogy óvónőnek születni kell. Biztosan tudom, hogy Marika erre a pályára született.