Belvárosi gyászmenet

A koporsóban - képletesen - a fehérvári belvárosi élet nyugszik. Legalábbis a ma esti, a legnagyobb közösségi oldalon meghirdetett és szerveződő flashmob akció idején.
Ahogy felkerült a kezdeményezés a hálóra, úgy lettek azonnal szimpatizánsai és ellenzői is. Nem friss "halottról" van szó, ha már a tanatológia talaján akarunk járni. Hogy legyenek-e belvárosi rendezvények, s hogy ez kit mennyire zavar, sért, vagy késztet kifakadásra - fórumok és cikkek özöne bizonyíthatná.
A belvárosnak élettel kell együtt járnia. A belváros nem lehet halott és csendes, akkor ugyanis rögtön elveszti funkcióját - hiába a történelmi falak és emlékek, nincs, ami megtöltse azokat átélhető, tovább gondolható, hazavihető élménnyel. Az élet, a kultúra, a szórakozás pedig mindig is magával hozta sajátságos hangulatát, hangjait, zajait. De merre megyünk egy olyan világban, ahol a történelmi panoptikum fényes nappal verselő, jelmezes szereplőire egy ablakból vödör hipós vizet öntenek le elhallgattatásul? Merre tartunk és főképp: hova érkezünk, ha per tárgya lehet a csilingelés, a felvonulás, feljelentés lesz a pohárkoccanásból, a nevetésből, az utcai baráti csevelyből? Tényleg zavaró lehet az ordítozás, a részeg gajdolás, vandálkodás - szabályokkal és hathatós ellenőrzéssel kell kordában tartani a szélsőséget, de nem a közösségi élményt! Ne essünk a belvárosi ló túloldalára: csendes, magányos és taszító belvárost álmodik ugyanis az, aki csírájában folyt el minden programot, vagy rendszeresen feljelentgeti azok szervezőjét. Ezt akarjuk, valóban? A cél persze a kompromisszumkeresés lenne. Annak kéne lennie. Akár menetekkel, akár koporsókkal. És várjuk, egyre várjuk a feltámadást...