A vadászkutya zsákmánya Hol rejtőzhet a többi?

Pécs, Székesfehérvár - Remélhetőleg rövidesen napvilágot lát az a tanulmánykötet, amelynek szerzői Visy Zsolt régészprofesszor és kutatótársai - Nagy Mihály, Tóth Endre, Mráv Zsolt , Nádorfi Gabriella, Vasáros Zsolt egy éppen egy esztendővel ezelőtt re tervezett tudományos konferenciára készítettek. A tudományos tanácskozás akkor elmaradt, Visy professzor viszont februárban megtartotta előadását.

A kötetben az 1987-ben elhunyt Mócsy András professzor egy ide vonatkozó tanulmánya is megjelenik, valamint remélhetőleg -, Balla Márta, Dódony István és más természettudósok kutatási eredményei. Azt követően merült fel a konferencia szervezésének a gondolata, hogy 2006 őszén a londoni Bonhams Aukciósházban igen-igen szűk körű bemutatón láthatta néhány kiválasztott a Seuso-kincseket. Azokat a kincseket, amelyeket éppen másfél évtizede követel vissza magának Magyarország, s amely kincsek egy angol lord, Northampton birtokában vannak. A tudományos konferencia elmaradt, ezt pótlandó azonban idén februárban Visy Zsolt, a Pécsi egyetem régészprofesszora, a Londoni Régészeti Társaság felkérésére, annak egyetlen magyar tagjaként megtartotta előadását.

A régészprofesszor lapunknak adott nyilatkozatában olyan tényekről is beszámol, amelyet eddig még nem ismerhettek az olvasók:

– A kincs egyik tárgyán, valamint a legutóbbi elrejtési hely – a polgárdi-kőszárhegyi Borbély pince körüli földmintáról szakemberek már korábban nagyfokú hasonlóságot, illetve teljes azonosságot állapítottak meg. Ez persze már a New York-i tárgyaláson is tudható volt, csak akkor nem ez volt a per tárgya – vetjük fel az első gondolatot.

– Nem egészen így áll a dolog: 1993-ban volt a per, s akkor ezek a vizsgálatok már elkészültek, a per tárgya ez volt, csak valamilyen érthetetlen oknál fogva a bíróság nem tartott igényt ezekre az eredményekre, nem engedték bemutatni őket. Az anyagvizsgálatról annyit még meg kell jegyeznünk, hogy igen jók a mi számunkra, és egy alaposabb ellenőrzés után ezek talán félig-meddig bizonyítékként is felfoghatók.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

A régészprofesszor lapunknak adott nyilatkozatában olyan tényekről is beszámol, amelyet eddig még nem ismerhettek az olvasók:

– A kincs egyik tárgyán, valamint a legutóbbi elrejtési hely – a polgárdi-kőszárhegyi Borbély pince körüli földmintáról szakemberek már korábban nagyfokú hasonlóságot, illetve teljes azonosságot állapítottak meg. Ez persze már a New York-i tárgyaláson is tudható volt, csak akkor nem ez volt a per tárgya – vetjük fel az első gondolatot.

– Nem egészen így áll a dolog: 1993-ban volt a per, s akkor ezek a vizsgálatok már elkészültek, a per tárgya ez volt, csak valamilyen érthetetlen oknál fogva a bíróság nem tartott igényt ezekre az eredményekre, nem engedték bemutatni őket. Az anyagvizsgálatról annyit még meg kell jegyeznünk, hogy igen jók a mi számunkra, és egy alaposabb ellenőrzés után ezek talán félig-meddig bizonyítékként is felfoghatók.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

A régészprofesszor lapunknak adott nyilatkozatában olyan tényekről is beszámol, amelyet eddig még nem ismerhettek az olvasók:

– A kincs egyik tárgyán, valamint a legutóbbi elrejtési hely – a polgárdi-kőszárhegyi Borbély pince körüli földmintáról szakemberek már korábban nagyfokú hasonlóságot, illetve teljes azonosságot állapítottak meg. Ez persze már a New York-i tárgyaláson is tudható volt, csak akkor nem ez volt a per tárgya – vetjük fel az első gondolatot.

– Nem egészen így áll a dolog: 1993-ban volt a per, s akkor ezek a vizsgálatok már elkészültek, a per tárgya ez volt, csak valamilyen érthetetlen oknál fogva a bíróság nem tartott igényt ezekre az eredményekre, nem engedték bemutatni őket. Az anyagvizsgálatról annyit még meg kell jegyeznünk, hogy igen jók a mi számunkra, és egy alaposabb ellenőrzés után ezek talán félig-meddig bizonyítékként is felfoghatók.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– A kincs egyik tárgyán, valamint a legutóbbi elrejtési hely – a polgárdi-kőszárhegyi Borbély pince körüli földmintáról szakemberek már korábban nagyfokú hasonlóságot, illetve teljes azonosságot állapítottak meg. Ez persze már a New York-i tárgyaláson is tudható volt, csak akkor nem ez volt a per tárgya – vetjük fel az első gondolatot.

– Nem egészen így áll a dolog: 1993-ban volt a per, s akkor ezek a vizsgálatok már elkészültek, a per tárgya ez volt, csak valamilyen érthetetlen oknál fogva a bíróság nem tartott igényt ezekre az eredményekre, nem engedték bemutatni őket. Az anyagvizsgálatról annyit még meg kell jegyeznünk, hogy igen jók a mi számunkra, és egy alaposabb ellenőrzés után ezek talán félig-meddig bizonyítékként is felfoghatók.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– A kincs egyik tárgyán, valamint a legutóbbi elrejtési hely – a polgárdi-kőszárhegyi Borbély pince körüli földmintáról szakemberek már korábban nagyfokú hasonlóságot, illetve teljes azonosságot állapítottak meg. Ez persze már a New York-i tárgyaláson is tudható volt, csak akkor nem ez volt a per tárgya – vetjük fel az első gondolatot.

– Nem egészen így áll a dolog: 1993-ban volt a per, s akkor ezek a vizsgálatok már elkészültek, a per tárgya ez volt, csak valamilyen érthetetlen oknál fogva a bíróság nem tartott igényt ezekre az eredményekre, nem engedték bemutatni őket. Az anyagvizsgálatról annyit még meg kell jegyeznünk, hogy igen jók a mi számunkra, és egy alaposabb ellenőrzés után ezek talán félig-meddig bizonyítékként is felfoghatók.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– A kincs egyik tárgyán, valamint a legutóbbi elrejtési hely – a polgárdi-kőszárhegyi Borbély pince körüli földmintáról szakemberek már korábban nagyfokú hasonlóságot, illetve teljes azonosságot állapítottak meg. Ez persze már a New York-i tárgyaláson is tudható volt, csak akkor nem ez volt a per tárgya – vetjük fel az első gondolatot.

– Nem egészen így áll a dolog: 1993-ban volt a per, s akkor ezek a vizsgálatok már elkészültek, a per tárgya ez volt, csak valamilyen érthetetlen oknál fogva a bíróság nem tartott igényt ezekre az eredményekre, nem engedték bemutatni őket. Az anyagvizsgálatról annyit még meg kell jegyeznünk, hogy igen jók a mi számunkra, és egy alaposabb ellenőrzés után ezek talán félig-meddig bizonyítékként is felfoghatók.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– A kincs egyik tárgyán, valamint a legutóbbi elrejtési hely – a polgárdi-kőszárhegyi Borbély pince körüli földmintáról szakemberek már korábban nagyfokú hasonlóságot, illetve teljes azonosságot állapítottak meg. Ez persze már a New York-i tárgyaláson is tudható volt, csak akkor nem ez volt a per tárgya – vetjük fel az első gondolatot.

– Nem egészen így áll a dolog: 1993-ban volt a per, s akkor ezek a vizsgálatok már elkészültek, a per tárgya ez volt, csak valamilyen érthetetlen oknál fogva a bíróság nem tartott igényt ezekre az eredményekre, nem engedték bemutatni őket. Az anyagvizsgálatról annyit még meg kell jegyeznünk, hogy igen jók a mi számunkra, és egy alaposabb ellenőrzés után ezek talán félig-meddig bizonyítékként is felfoghatók.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Nem egészen így áll a dolog: 1993-ban volt a per, s akkor ezek a vizsgálatok már elkészültek, a per tárgya ez volt, csak valamilyen érthetetlen oknál fogva a bíróság nem tartott igényt ezekre az eredményekre, nem engedték bemutatni őket. Az anyagvizsgálatról annyit még meg kell jegyeznünk, hogy igen jók a mi számunkra, és egy alaposabb ellenőrzés után ezek talán félig-meddig bizonyítékként is felfoghatók.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Nem egészen így áll a dolog: 1993-ban volt a per, s akkor ezek a vizsgálatok már elkészültek, a per tárgya ez volt, csak valamilyen érthetetlen oknál fogva a bíróság nem tartott igényt ezekre az eredményekre, nem engedték bemutatni őket. Az anyagvizsgálatról annyit még meg kell jegyeznünk, hogy igen jók a mi számunkra, és egy alaposabb ellenőrzés után ezek talán félig-meddig bizonyítékként is felfoghatók.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Egyébiránt ez a döntő bizonyíték?

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Döntő bizonyítékunk továbbra sincs. Jómagam részben már publikált, részben még publikálatlan eredményekről is beszélhettem, azon tanulmányok alapján, amelyek a tervezett konferenciára készültek, s a szerzők megengedték, hogy a fontosabb megállapításokat idézzem.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ön egy hiányzó láncszemet is említett…

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Nyilvánvalóan hiányzik egyetlen láncszem: egyértelmű bizonyíték, ami jogi, bírósági szinten megállja helyét, olyan tárgyi bizonyíték, ami egyértelműen a Seuso-kincsekhez kapcsolódik és kétséget kizáróan nyilvánvalóvá teszi, hogy a kincs Magyarország földjében volt elrejtve.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Honnan kerülhet elő ez a bizonyíték?

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Úgy gondoljuk, hogy nem csak ez a 14, hanem sok egyéb tárgy is innen származott, került elő, s azt mindenki tudja, hogy Polgárdiban, baráti körben ismertté vált néhány tárgy ezek közül. Ezeket látták azok, akik a Seuso-filmben szerepeltek, s el is mondták, hogy látták, akár kezükbe is fogták. Erre hivatkoztam. Elképzelhető az is, hogy egy-két tárgy még mindig Magyarországon van, hiszen a jelek szerint Sümegh több részletben próbálta meg eladni a kincs darabjait. Egy-egy tárgyat korábban el is adott, ezeket Budapesten látták, de hogy ezek jelenleg hol vannak, azt nem tudjuk. Előfordulhat, hogy még lappanganak ismeretlen helyen, de Magyarországon, a tárgyakból, vagy az ezeket ábrázoló fényképekből. Természetesen a kincs nagyobb része, amit különböző adatok és dokumentumok alapján sejtünk, külföldön vannak. Azt, hogy hogyan vagy miként kerülnek elő, azt nem tudjuk megmondani. Ami csak magyarországi vonatkozású, az az, hogy úgy gondoljuk: Sümegh József meggyilkolása nyilván emiatt történt. Ez egy bűnügy, ilyeténképpen bármilyen bizonyíték előkerül, akkor természetesen az erre vonatkozó szabályok szerint kell eljárni. Mi olyan bizonyítékot keresünk, amelyik ilyen szinten – tehát nem szakmai és nem csupán régészeti alapon – erősebb bizonyító erővel hatnak. Ilyenek a természettudományos vizsgálatok.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Magukat a tárgyakat önnön valóságukban is vizsgálni kellene, de hát ez pillanatnyilag lehetetlen. Mit tehetnek ez ügyben?

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Az egyik javaslatom, s az angol vezető régész, lord Colin Renfrew javaslata is az volt az előadás helyszínén, hogy hozzá kellene járulnia a jelenlegi tulajdonosnak, lord Northamptonnak, hogy újabb vizsgálatokat lehessen végezni ezeken a tárgyakon, amelyek el vannak zárva.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Egyébként amikor a Bonhams akcióházban megtartották azt a bizonyos zártkörű bemutatót, ön látta személyesen a tárgyakat?

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Nem, nem. Nem is tudok arról, hogy magyar régész ott lett volna.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ami a feltételezett elrejtési helyet illeti, véleménye szerint a Szabadbattyán határában évek óta kezdett római palota feltárásának folytatása előbbre vinné a kincs ügyét? Egyáltalán biztosnak véli az ottani elrejtést?

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ami Szabadbattyánt illeti, nem biztos, ám nagyon valószínűsíthető a szóba jövő lelőhelyek közül. A további feltárás mindenképpen közelebb visz bennünket a lehetséges megoldáshoz.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Régész körökben is van, aki vitatja, hogy az illető villa valóban az volt-e nem pedig egy lóváltóhely, fogadó. Ön mit gondol erről?

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez egy furcsa dolog: villának tűnt, mások szerint mansio, lehet hogy az is. Mindenesetre egy villánál nagyobb, sok épületes egység bontakozik ki a vizsgálatok alapján.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Jelenleg nem folyik a területen ásatás.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez igaz, de a leletek feldolgozása nem állt le, tart most is, folyamatosan.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Hol készülhettek a Seuso-kincsek: Pannóniában talán? Ismert volt errefelé ilyen különleges tudást igénylő ezüstművesség?

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ilyen ezüstműhely a Dunántúlon nem volt, nem is gondolja senki, a magyar régészek közül sem, hogy a kincskészlet ennyire helyben készült volna. Ilyen fajta műhelyek a császári központú műhelyek voltak. Ezekből a Balkán vidékén is többet ismerünk. Elsősorban ezeket a műhelyeket tekintjük gyártási helynek. Különböző műhelyekben is készülhettek a tárgyak, hiszen a készlet darabjai nem egységesek. Számításba jön például Thesszaloniki, északra haladva Naisszosz (Nis), Siscia (Sisak), Sirmium, (Sremska Mitrovica), amely utóbbi a késő római korban az egyik birodalmi főváros volt.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Visszakanyarodva a földmaradványokhoz: pontosan melyik tárgyon volt kimutatható az azonosság?

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– A Meleagros tálon találtak olyan földmaradványt, amely a megtalálási hellyel egyezik meg. De azt sem szabad elfeledni, hogy vizsgálták a bronzüstöt is, ez elsősorban a korom és égett maradványok miatt fontos, ami a datálás miatt érdekes. A radiocarbon datálást meghatározó angliai laboratórium szerint az elégett fa kidöntésének felső határa majdnem biztosan 380 volt Krisztus után, kisebb valószínűség szerint pedig 410, tehát az ötödik század eleje. Ez az általunk javasolt datálásnak tökéletesen megfelelt. A kincs darabjai többnyire – úgy gondolom -, a negyedik század folyamán készülhettek, valamelyik korábban, valamelyik későbben. E felől nincs nagy vita a különböző kutatók között. Tehát a kincs elásási ideje a negyedik század vége, az ötödik század legeleje.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Helye pedig Magyarország, ezen belül Szabadbattyán-Kőszárhegy – Polgárdi térsége…

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Hogy pontosan hol, azt nem tudjuk, de legvalószínűbb ez a hely, hisz úgy gondoljuk, hogy Sümegh a környéken találta. A quadripus is ott került elő száz évvel korábban, egyébként ugyanazon a telken ahol Sümegh tetemét megtalálták. Szinte biztos, hogy összetartozott a két kincs, mert két különlegességről van szó, azonos korú, számos rokonvonást felmutató ezüsttárgyakról. Nagyon-nagyon kicsi a valószínűsége, hogy egymástól függetlenül kerülhettek a földbe. A Nemzeti Múzeumban őrzött quadripus tehát a Seuso-kincsnek még a pontos lelőhelyét is megadja, ha nem is négyzetméterben, de Kőszárhegy térségében.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez azt is jelentheti, hogyha a kincslelet és a quadripus egyazon helyről került elő, akkor nem Sümegh szállította a Borbély pincébe, hanem az már ott volt…

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy ő valahol megtalálta a közvetlen környéken, és tiszta véletlen, hogy ugyanabban a pincében rejtette el, amelynek a bejárata előtt néhány méterrrel száz évvel korábban egy fa tövéből előbukkant a quadripus.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez véletlen, Ön szerint ez tényleg véletlen lehet?!

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Szerintem Sümegh kiszedte a kincset valahonnan, majd elásta a Borbély pincénél. Ez a feltételezés. Tehát ha a kincs valóban abban a gödörben volt, ami a tetem lába alatt volt, s amiben az üst pontosan elfért a mérete alapján, akkor ez azt jelenti, hogy ő tette oda, s nem ott találta.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– De hát ez hihetetlenül nagy véletlen, hiszen a pince bejáratától körülbelül három méterre állt az a fa is, amely alól 1878-ban előkerült a quadripus!

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez tényleg szédületes véletlen, de mi csak odáig tudunk menni, hogy az üst Sümegh halálakor nem az eredeti lelőhelyen, hanem másodlagos lelőhelyen volt.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Sok a feltételezés a Seuso név körül is. Akad, aki Severiusnak a becézését látja benne. Tényleg, hogy lehet, hogy ilyen gazdag hadúr nevét nem őrizte meg a történetírás?

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Aki Severiusra vonatkoztat, az teljesen téves úton jár. A Seuso, mint olyan, egy kelta szó. Megpróbálták a keltán kívül trákból, germánból, dákból is levezetni, de ez tévesnek bizonyult. A Seuso szó kelta eredetű.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– És ez nem családnév?

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Helynévben is előfordul, ritkábban, de személynévként is. Egyébként harccal függ össze, vadászebet, kutyát jelent, s majdnem ugyanebben a formájában például az ó-velencei nyelvből, ami ugyan már kihalt, szintén ismerjük, ott is előfordult. Mócsy András tanulmányát idéztem erre vonatkozólag, amelyet most fogunk közölni a már említett tanulmánykötetben.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Személy szerint Ön mit remél, mit hisz a Seuso-kincsekkel kapcsolatban? Visszakapjuk őket valamikor is?

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Változatlanul abban bízom, be tudjuk bizonyítani azt, hogy minket illet: előáll valaki egy tárggyal – akár egy kiskanállal! – vagy szerencsés véletlenként olyan bizonyíték kerül a kezünkbe, amellyel megdönthetetlenül tudjuk igazolni a magyarországi származást. Ebben az esetben komoly esély van arra, hogy Magyarországra kerüljön a kincs. Nyilván különböző jogi aktusok eredményeképpen, s hát akkor már nemcsak a tizennégy ismert darabról lesz szó, hanem ezt követően az ismeretlen több mint kétszáz darabról is, hiszen akkor már nem lesz értelme dugdosni őket. Most azért nem kerülnek napvilágra, mert akiknél ezek vannak, azoknak van okuk rejtegetni, mert tudják, hogy rögtön fölfigyelne rá a világ, akárhol is akarják eladni. A Seuso-kincs ma gyakorlatilag eladhatatlan. Ez ugyanúgy vonatkozik a még lappangó tárgyakra, mint a lordnál lévőkre. Ő sem tudja eladni, s ha Magyarország bebizonyítja hogy a területéről származik, így az övé, akkor meg kell váljon tőle. Így senkinek sem partiképes most a kincs csak nekünk, illetve annak, aki be tudja bizonyítani hitelesen és egyértelműen hogy az övé – és ez meggyőződésem szerint mi vagyunk, Magyarország.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Mennyi is most a Seuso-kincs értéke? Negyvenmillió font, tizenhét és fél milliárd forint… vagy annyi érték, ahány becslés?

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Mindig annyi, amennyiért valaki hajlandó megvenni. A határ a csillagos ég. Értékes és pont.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– …Ön beleszerett a Seuso-kincsbe, a témába?

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

– Ez nem szerelem kérdése, bár mindenki nagyon megszereti és közel szeretne kerülni hozzá, mindenki, aki csak a fényképeket is látta…

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

A kincsek nevét adó Seuso-tál közepét díszítő dombormű szegélyébe az alábbi feliratot maratta ezüstszulfiddal az ezüstműves: Őriztessenek meg neked még sok évszázadig eme edények, oh Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak. (Latinul: Hec Sevso tibi durent per saecula multa posteris ut prosint vascula digna tuis) No és ami a legfontosabb, ott szerepel egy földrajzi név: Pelso, azaz Balaton – ez alapozta meg elsőként a magyar tulajdoni igényt.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

Ez a leghíresebb tál a kincslelet tizennégy ismert darabja közül. (A tizenötödik egy bronzüst, ebben fértek el a hatalmas tálak, kancsók, összsúlyuk 65,5 kilogramm – idéztük korábbi cikkünkben.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

A teljes készlethez azonban még több mint kétszáz darab tartozik, ezt onnan tudjuk, hogy lord Northamptonnak már megvételre ajánlottak: egyebek között száznyolcvanhat aranyozott ezüst kiskanalat, ivókupákat, tálakat. Összességében így jön össze a kétszáznegyvennyolc darab, nem számítva persze azokat a kisebb-nagyobb kancsókat, amelyekről ma is sokan suttogják: a közelben lappanganak …

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.

Kereken másfél évtizede, 1993-ban volt az a per – New Yorkban – ahol a bíróság nem engedte meg, hogy a Seuso-kcsek magyarországi eredetét igazoló bizonyítékokat bemutassák, mondja a professzor.


mérföldkő
Kövér László: az EP-választás tétje Magyarország megőrzése a magyaroknak
Bajnokok Ligája / 3 órája
Kétgólos Atlético-siker, emberhátrányban fordított a Manchester City
Az Atlético Madrid 2-0-ra győzte le otthon a Juventust, míg a Manchester City 3-2-re nyert a Schalke 04 vendégeként.
Gyász
"Az ő szíve pihen, a miénk vérzik, a fájdalmat csak az élők érzik." Mély fájdalommal tudatjuk, hogy ÖZV. WELCZ JÓZSEFNÉ vértesacsai lakos hosszan tartó betegségben, 81. életévében elhunyt. Temetése 2019. március 1-én 16 órakor a vértesacsai temetőben lesz. Gyászoló család
Édesanyánk ÖZV. LELKES ISTVÁNNÉ 90. évében csendesen megpihent. Temetése 2019. 02.20-án 15 óra 30 perckor lesz a csóri katolikus temetőben. Gyászoló család
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik KOCSIS SÁNDOR temetésén részt vettek, sírjára koszorút, virágot helyeztek. Gyászoló család
"Annyira akartam élni, betegséget legyőzni. Búcsúztam volna tőletek, de erőm nem engedett. Így búcsú nélkül szívetekben tovább élhetek." Megtört szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy HARDI GYÖRGYNÉ szül. Tímár Teréz életének 89. évében hosszú szenvedés után itt hagyott bennünket. Temetése 2019. február 23-án szombaton,13 órakor lesz a kisfaludi temetőben és 14 órakor gyászmisével búcsúzunk a pákozdi katolikus templomban. Gyászoló család
"Nem az a fájdalom, melytől könnyes a szem, hanem amit a szívünkben hordunk mélyen, csendesen." Mély fájdalommal tudatjuk, hogy szeretett férjem, édesapám, nagyapánk VIG KÁROLY 87 éves korában elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása 2019. február 22-én 15 órakor lesz a Béla úti köztemetőben. Gyászoló család
"Az élet csendesen megy tovább, de emléked elkísér egy életen át." Fájó szívvel emlékezünk imádott testvérem LENCSÉS LÁSZLÓ halálának 1. évfordulóján. Nővére és fia
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy BOGNÁR IMRÉNÉ sz. Major Julianna 81 éves korában elhunyt. Temetése 2019. február 23-án szombaton, 12 órakor lesz a Béla úti temetőben. Gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy PÉNZES ISTVÁN JÁNOS 71 éves korában elhunyt. Temetése 2019. február 23-án 10.30-kor lesz a székesfehérvári Sóstói katolikus temetőben. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy BŐKE LÁSZLÓ a Videoton nyugdíjasa életének 78. évében elhunyt. Temetése 2019. február 22-én 10 órakor lesz a székesfehérvári Sóstói rk. temetőben. A gyászoló család
"Búcsú nélkül mentem én el tőletek, Nem búcsúzom, ma is élek köztetek. Szíveteket ne eméssze fájdalom, Vigasz legyen, hogy örökké álmodom." Megtört szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy drága édesanyánk, anyósunk, nagymamánk, dédmamánk BOKOR SÁNDORNÉ szül. Jámbor Ilona életének 82. évében szerető szíve örökre megpihent. Temetése 2019. február 23-án 13 órakor lesz a Sóstói református temetőbe. Köszönjük mindazoknak, akik utolsó útjára elkísérik és gyászunkban osztoznak. A gyászoló család
"Elmentem tőletek, nem tudtam búcsúzni, nem volt időm, el kellett indulni. Szívetekben hagytam emlékem örökre, Ha látni akartok, nézzetek az égre!" Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték, tisztelték és szerették, hogy szerető férjem, nagypapánk, keresztapánk, rokonunk REPPMANN ISTVÁN az Ikarus Végátadó Üzemének egykori üzemvezetője életének 77. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt. Temetése 2019. február 22-én pénteken 13 órakor lesz a székesfehérvári Béla úti temetőben. Köszönjük mindazoknak, akik utolsó útjára elkísérik. A gyászoló család
"És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom De őt, a fényest, nagyszerűt Mindörökre látom" Ady Endre Mély fájdalommal tudatjuk hogy a szeretett feleség, édesanya, testvér és rokon Dr. GAMAUFNÉ Dr. KÓBOR ÉVA életének 73. boldog házasságának 45. évében váratlanul, 2019. február 6-án csendesen elhunyt. Hamvasztás utáni búcsúztatása 2019. február 20-án 11 órakor lesz a székesfehérvári Budai úti református altemplomban. A felejthetetlen halottat gyászolják: Férje, gyermekei, testvére, unokája, rokonai és barátai
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy ÖZV. MIKLÓS GÁBORNÉ szül. Mátyus Ilona fáradt teste 90 éves korában örökre megpihent. Temetése 2019. február 21-én csütörtökön 15.30-kor lesz a sárkeresztesi református temetőben. Gyászoló család
"Az élet csendesen megy tovább, de emléked elkísér egy életen át." Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy ZSIZSIK GYULA /1942-2019/ volt Ikarus gyár nyugdíjasa, székesfehérvári lakos, 2019. január 28-án, életének 77. évében elhunyt. Földi maradványait 2019. február 21-én 15.30-kor a székesfehérvári Béla úti temetőben helyezzük örök nyugalomra. Köszönjük mindazoknak, akik utolsó útjára elkísérik és gyászunkban együttérzéssel osztoznak. Gyászoló család
Köszönetet mondunk mindazoknak, akik szeretett édesanyánk CSALI FERENCNÉ temetésén megjelentek, sírjára koszorút, virágot helyeztek és fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal akik ismerték és szerették, hogy SELMECZI VILMOSNÉ szül. Kajdácsi Jolán 2019. január 31-én örök álomra szenderült. Temetése 2019. február 21-én 12.30-kor lesz a székesfehérvári Béla úti temetőben. Minden külön értesítés helyett. A gyászoló család
"Elmentem tőletek, nem tudtam búcsúzni, nem volt időm arra, el kellett indulni. Szívetekben hagyom emlékem örökre, ha látni akartok, nézzetek az égre." Megtört szívvel tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy a drága jó édesanya, anyós, nagymama és testvér RADÁCS ISTVÁNNÉ szül. Somogyi Piroska 84 éves korában elhunyt. Temetése 2019. február 22-én 15.30-kor lesz a Sóstói katolikus temetőben. Köszönjük mindazoknak, akik utolsó útjára elkísérik, gyászunkban együttérzéssel osztoznak. A gyászoló család
Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy ÖZV. SCHINDLER ENDRÉNÉ szül. Váti Erzsébet 85 éves korában elhunyt. Temetése 2019. február 22-én 14 órakor lesz a Sóstói Katolikus temetőben. A gyászoló család
„Elmentem tőletek, nem tudtam búcsúzni, nem volt időm arra, el kellett indulni. Szívetekben hagyom emlékem örökre, ha látni akartok, nézzetek az égre.” Mély fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy GASKÓ ISTVÁN 68 éves korában elhunyt. Temetése 2019. február 23-án 10 órakor lesz a Béla úti temetőben. A gyászoló család
"Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még, Mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.” /Kosztolányi Dezső/ Fájdalommal tudatjuk mindazokkal, akik ismerték, szerették, hogy NYIRATI LÁSZLÓ tanár méltósággal viselt, hosszan tartó betegség után, 2019. február 2-án örökre megpihent. A Béla úti temető vízbemosásos parcellájánál veszünk végső búcsút tőle 2019. február 20-án, 16 órakor. Kérjük, hogy részvétüket egy szál virággal fejezzék ki, vagy annak árát ajánlják fel az Oktatásfejlesztő Széchenyi Alapítvány javára! A gyászoló család
kézilabda / 4 órája
Mindkét ifjúsági csapat győzött
Dévai Nándor Csaba
Simán nyert a Fehérvár a Hokiklub ellen / 4 órája
Nem voltak hálás vendégek a Titánok
Dévai Nándor Csaba
kosárlabda / 4 órája
Tiszta viszonyok közt
Horog László
ő akarta így / 4 órája
Búcsúztató nélkül hamvasztják Karl Lagerfeldet
Ping-pong / 5 órája
Nem született bravúrgyőzelem
Dévai N. Csaba
gyűjtemény / 5 órája
Kiállítás nyílik Tony Curtis személyes tárgyaiból