A Séllei-házaspár a 60. évfordulón kiadta a jelszót: jöjjön még minimum a 70.!

A „fiatalok" (mert aktivitásban, szellemi állapotban, humorban, ötletekben 80 éven felül is valóban azok!) mosolyogva engedtek a kérésnek, így a biciklis hölgy megörökíthette a fehér csipkébe öltözött menyasszony és a fess, galambszürke öltönyben feszítő vőlegény ölelését.

Herodek Györgyi és Séllei Lajos az ötvenes évek közepén az esztergomi marógépgyárban találkozott. A jóképű, friss diplomás gépészmérnök és a csinos, budapesti üzemgazdász lány már a helyi strandon is összefutott.

Az esküvő napján

– Akkor még nem mertem megszólítani – mondja a későbbi férj, csak konstatálta, hogy a részlegük előtt csapatban gyakran eljáró lányok közül kiszemelt barna lány „nem annyira felöltözve" is minden tekintetben tökéletesen rendben van.

Az augusztus 20-i üzemi bálon aztán Lajos végre felkérte Györgyit.

- Új ruhát, új cipőt vettem az alkalomra, hogy én is csinos legyek mellette. Táncoltunk, táncoltunk, aztán még haza is kísértem a város túlsó felére. Mit bántam én, hogy az új cipő már órákkal korábban hólyagosra törte a lábamat...

Esküvőjüket 1957. augusztus 10-én tartották. Mint Györgyike mondja, egyszer csak elhatározták, összeteszik, amijük van, pedig leginkább  semmjük sem volt az egymás iránti rajongásukon kívül. Jegygyűrűre engedélyt akkoriban a szakszervezettől kellett kérni, mivel aranyat csak a város egy meghatározott üzletében árusítottak. Kicsi, keskeny gyűrűcske volt, de boldogan szorongatták egymás kezét az első albérletükben, ahol közös udvari vécé és disznótartó szomszéd is volt.

60 év után is töretlen ragaszkodásban, szeretetben. Ha mégis van titok: nyugodt típusúak és egyetlen hangos szóra sem emlékeznek (mert nem is volt).

– Viszont úsztunk a boldogságban – mondja Lajos. 1958-ban megszületett Györgyi lányuk, rá hét évre Péter fiuk. Már családosként hívták az édesapát az akkor fejlődő székesfehérvári SZIM Köszörűgépgyárba, de az áttelepülésben sokat nyomott a beígért szolgálati lakás is, amire az 56-os harcokban sok kárt szenvedett Esztergomban a fiatal házaspárnak esélye sem volt. Fehérvárt hamar a szívükbe zárták.

Az első évtizedek hamar elteltek munkával, családi dolgokkal, egyáltalán: magával az élettel - a 45. , majd az 50. házassági évfordulójukat azonban már fogadalommal, ünnepélyesen ülték meg. A félszázadik előtt, az anyakönyvvezetői hivatalban kissé ijedten, furcsállkodva kérdezte tőlük egy ifjú hölgy, hogy „csak nem most tetszenének akarni összeházasodni???"

– Most márciusban, elsején reggel pedig megint szerelmet vallottam a feleségemnek - mondja ragyogva Lajos. Nem volt kétséges, hogy immár unokáik, s a tágabb család, rokonság körében a házaspár ismét házasságkötő teremben mondja ki egymásnak az örök és megmásíthatatlan igent. A vendégektől a meghívóban azt kérték, mint az előző alkalmakkor is: sötét ruha nem kötelező, sőt, orvosilag ellenjavalt. De vajon mit tud mondani két, egymás mellett hatvan évet leélő embernek egy ifjú, harmincas anyakönyvvezető?

– Bűbájos beszéd mondott, tényleg, nagyon nekünk való volt az egész, nagyon hálásak vagyunk Kovács Kata anyakönyvvezetőnek  – mondják szinte egymás szavába vágva. Az esküvői kocsi, egy fényes, szürke Wartburg a mögé kötözött konzervdobozokkal csörömpölve húzott át a városon, a Bányató vendéglőig, majd Györgyi lányáék házáig, ahol a buli folytatódott.

Nézem őket, eszembe se jut megkérdezni, mi a titok, mint a hosszú életé. Talán nincs is titok. Lajos azt mondja, kiadták a jelszót: előre, a 70. évfordulóig! György azt mondja: egyszerűen nem rágódunk semmin. Reggelente felébredünk és örülünk, hogy megvagyunk.