Hírek

2014.01.26. 14:50

A magyar bucó lett az év hala

Ötödször hirdette meg az Év hala szavazást a Magyar Haltani Társaság: idén a magyar bucó, egy különleges, ritka és ezért fokozottan védett halfajunk büszkélkedhet az őshonos halakat népszerűsítő címmel.

Lovász Lilla

A Balatonban élő gardát és a horgászok egyik kedvencét, a sügért előzte meg a magyar bucó (Zingel zingel) a versengésben. Igazi különlegességnek számít, hiszen nemcsak őshonos, hanem bennszülött is: nemcsak fejlődése, de kialakulása is a Duna-medencéhez köthető. A bucó azonban ma már igen ritka halunk: megérdemli az odafigyelést, azt, hogy minél többen és minél többet tudjanak róla, s így még sokáig gazdagíthassa vizeink élővilágát.

– A magyar bucó majdnem végleg áldozatul esett a 19.-20. századi vízrendezési tevékenységeknek. A duzzasztók építése együtt járt a folyóvizek áramlásának lassulásával, egyre több helyen iszapolódott el az aljzat, márpedig ez a hal csakis a tiszta medrű, gyors folyású szakaszokon ívik. Állománya így vészesen csökkenni kezdett – tudjuk meg Sallai Zoltántól, a Magyar Haltani Társaság elnökségi tagjától. Kiderül, a bucónak néhány évszázada még kiterjedt populációi voltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy számos népi elnevezés tulajdonosa: hívják magyar kócznak, czinglinek, gócznak, orsóhalnak, furkónak vagy barátbunkónak, attól függően, milyen tájegységen járunk.

Egyik különlegessége – ami igencsak kevés halunkra jellemző –, hogy nincs úszóhólyagja, így úszómozgásokat kell végeznie, ha fel akar emelkedni. Ez azonban kevéssé zavarja, mivel szinte minden idejét a meder alján tölti.

– A legfeljebb 30-40 centisre és egy kilogrammosra növő hal rendszertanilag a sügérfélék közé tartozik. Áramláskedvelő, aljzathoz lapuló életmódjáról felépítése is árulkodik. Erősen megnyúlt, a farokrész felé elvékonyodó, áramvonalas teste az aljzat színezetéhez hasonló terepmintás; alsó állású szája pedig tökéletesen alkalmas az apróbb fenéklakó élőlények levadászására és a hordalék ehető részeinek kiválogatására. Ikráit is a meder alján előre elkészített apró fészekgödrökbe rakja, majd megtermékenyítésük után kavicstörmeléket csapkod rá, hogy az utódok biztonságban kikelhessenek. Bár testformája jellegzetes, első ránézésre talán össze lehetne keverni a küllővel, vagy a márnával, ám azok egyikének sincs két hátúszója, és színük is egészen különbözik a márványos pikkelyű bucótól.

Az igen szűk elterjedésű faj csak a Duna, illetve a vele valaha egy vízrendszert alkotó Dnyeszter vízgyűjtő területéhez tartozó folyókban honos, állóvizekben, ha be is kerül, nem él meg, ahogy nagy vízterület-igénye miatt a kisebb vízfolyásokat sem kedveli.

Fotó: Sallai Zoltán

– Legnagyobb folyónk magyarországi szakaszán több helyen tudunk önfenntartó populációiról, így a Fejér megyei Duna-szakaszon is találkozhatnak vele a horgászok. Ám mivel fokozottan védett halról van szó, kifogása után nyomban vissza kell helyezni. Fontos azonban tudni a horgászoknak, hogy a bucó igen mélyre nyeli a horgot, ezért ne próbálják meg „kioperálni” a szájából, azzal ugyanis minden bizonnyal az egyed pusztulását okoznák – figyelmeztet a szakértő.

Ehelyett bele kell vágni a horgot a hal szájába, amely ugyan valószínűleg élete végéig ott is marad majd, de még ezzel a sérüléssel együtt is sokkal több esélye van, hogy megélje azt a 8-9 évet, ami egyébként számára megadatott.

– Szeretnénk, ha ezzel a szavazással minél szélesebb körben válna ismertté a magyar bucó. A természet iránt érdeklődő kicsik és nagyok, illetve hazánk több mint háromszázezer horgászának tudását ugyancsak igyekszünk bővíteni – teszi hozzá Sallai Zoltán. – Utóbbiak számára azért is különösen fontos, hogy felismerjék a kifogott halat, mert a bucó százezer forintos természetvédelmi értékű élőlényünk. Nála csak a tiszai ingola „kerül” többe: 250 ezer forintot kell fizetni a kifogott és vissza nem engedett egyedért.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!