A Gondviselés útján járva

Vásárhelyi Tamás: Mintha a saját gyerekeinknek segítenénk  (Fotó: Koppán Viktor)

- Láttam, meghatódott az átadási ünnepségen, pedig biztosan nem az első ilyen rendezvény, amin szerepel...

- Azért hatódtam meg, mert azt láttam, hogy ez a város nagyon akarja segíteni ezeket a gyerekeket - mondta Vásárhelyi Tamás, az alapítvány elnöke. Amióta mi itt vagyunk, sok segítővel találkoztunk, és közöttük akadnak olyanok, akik nem csak pénzt adnak, hanem eljönnek, megfogják a kalapácsot, a fűrészt és dolgoznak. Olyan ez, mintha a saját gyerekeinknek segítenénk, hiszen arra kell gondolni, ők is lehetnek az itteniek helyében. Így ezekből a gyerekekből lehet valami.

- Nem élünk túlságosan jól, de ha adni kell, a magyar erején felül teszi ezt. Ön is így tapasztalja?

- Alapítványunk 2002 óta van jelen Magyarországon és azóta nagyon sok megható élményben volt részem. Mindenki azt mondja, rosszak vagyunk, de ez nem igaz. Bármikor, bármilyen segítségre volt szükségünk, mindig volt, akihez fordulhattunk. Szovátán 2004-ben leégett egy majdnem elkészült házunk, de egy évre rá adományokból sikerült újra felépíteni. Megható élmények ezek: amikor jön egy néni karácsonykor és hoz egy kiló cukrot, egy kiló gyümölcsöt és azt mondja, inkább a gyerekeknek adja, mint hogy saját maga elfogyassza. Lényegében a saját karácsonyi ebédjét osztja meg velünk, ami legalább olyan fontos, mint amikor valaki átutal a részünkre több millió forintot. Az emberek szeretnek segíteni.

- Visszajárnak a gyerekek, akik önöknél nőnek fel?

- Nekünk Erdélyben több, mint 67 házunk van, több, mint 2500 gyermek él ezekben. Csaba testvérnél körülbelül ötezer gyermek fordult meg. Közülük néhányan ott dolgoznak nálunk, mint nevelők, visszajöttek közénk és segítik Csaba testvért. Sokan csak felhívják azzal a hírrel, hogy megszületett a gyermekük, vagy azzal a hírrel, hogy éppen lediplomáztak és küldik a fényképeket is. Szívesen emlékeznek a nálunk töltött napokra, esztendőkre.

- Melyik történetet osztaná meg velünk és olvasóinkkal a legszívesebben a Dévai Szent Ferenc Alapítvány életéből?

- Rengeteg ilyen történetünk van. Élt közöttünk egy gyermek, akinek az édesapja részegen az egyik szemét kiütötte. Az a gyermek ugyanúgy szerette tovább az édesapját, mint korábban. A kislány könyvtár szakon elvégezte az egyetemet és ma már ő is ott segít Böjte Csaba testvér mellett. Járt nálunk is a családunknál, és teljesen olyan volt, mint a mi gyerekünk. Minden gyerekből ki lehet hozni a jót, csak szeretet kell hozzá.

- Ön miként került az alapítvány élére?

- Minden a gondviselésnek köszönhető. Magyarországon 2002-ben volt az Erdélyi Találkozó, gyermekek részére gyűjtöttünk cipőt és elindultunk vele Dévára. Csaba testvér éppen velünk utazott. A határon kiderült, hogy nem lehet cipőket átvinni, és amikor Csaba testvér kinyitotta az autóajtót hátul, szinte dőlt ki a sok cipő. A vámos csak annyit mondott, csukjuk be gyorsan az ajtót, és aztán át tudtunk menni. Aztán ott ragadtunk Csaba testvér mellett. Mindenki önként.

- Hit nélkül ez nem menne, én azt hiszem...

- Hit és szeretet nélkül ezt a munkát valóban nem lehetne csinálni.