Fölfedi Istent

– Mikor és kinek a hatására kezdtél el írni?

– Az írói pályám kezdetén a Péntek Imrével való találkozás volt talán a legjelentősebb az indulás tekintetében, és persze magyar tanárom, Mohácsi Károly, akivel az érettségi után is tartottam a kapcsolatot. 

– Miként változott a stílusod, irodalmi ízlésed, irodalmi eszményképed az évek, évtizedek során?

– Bajor Nagy Ernő tanácsára 93-ban versekkel próbálkoztam, mondván, „jót fog tenni a prózámnak, mert amúgy is eléggé líraiak az írásaim”. Innentől versekkel jelentem meg irodalmi folyóiratokban. A stílusom nagyban befolyásolta az Oravecz Imrével és Csajka Gábor Cipriánnal való találkozás, később Nagy Gáspár az, aki nagy hatással volt rám. Pilinszkyvel sokat foglalkoztunk. Akkoriban értettem meg igazán Pilinszkyt. Lackfi János szerint a verseim jelentősebb és hitelesebb része a rövid, tömör istenes versek és a „gyermekkor traumája, élményei, a korán ágynak dőlt apa, a létért küzdő édesanya emlékezete”. Mindig is különös érzéssel nyúlok vissza ebbe a „messze ringó világba”. 

– Mikortól jegyez az irodalmi élet?

– Az első kötetem (Fölépítem a templomot) Simek Valériával közösen jelent meg 1990-ben, akkor én még novellákkal, Valika versekkel jelentkezett. Az irodalmi élet talán az első Új Forrás és az Élet és Irodalomban publikált versek után jegyez. Ez már számomra a „Nagy Gáspári” időszak kezdete: innentől a Hitel közölt és közöl ma is a leggyakrabban, tehát a költői pályám igazán a 93-94-es évektől indult, amikor már szívesen fogadták a verseimet.

Szegedi Kovács György költeményei a Fejér Megyei Hírlapban is megjelennek (Fotó: Pati-Nagy Bence)

– Az utóbbi években pedig rendszeresen publikálsz, a Fejér Megyei Hírlap mellett más országos irodalmi folyóiratokban is...

– Az első kötet után jött a többi, az előbb említett Hitelen kívül a Vár, az Életünk, a Tiszatáj, az Új Forrás, a Parnasszus, a Kortárs, a Magyar Napló, a Bárka, az Alföld, az Palócföld, a Napút is közölt. 

– Hívő keresztény ember vagy. Miként tükröződik ez a verseidben?

– A hit tükröződik ki szövegeimből a legjobban. Azt mondják, rejtsem el az Istent még jobban. Isten amúgy is „elrejtőzik” tőlünk, én inkább fölfedem. Persze nem didaktikusan, nem hitbuzgalmi verseket írok, próbálom elkerülni a hittérítés látszatát is. Vállalom Jókai Annával: „Nem a dogmák Istenében hiszek, hanem a feltámadt, élő Krisztusban”. 

– Miként tapasztalod: van-e még közönsége, olvasója a verseknek? Milyen jövőt jósolsz az irodalomnak?

– Úgy gondolom, hogy a vers újra teret hódít az emberi lelkekben. Egy „maroknyi” csoport mindenhol akad, amely figyelemmel kíséri az irodalmi életet. Az ember ösztönösen vágyik a tiszta forrásra, ezt az igényét még ez az eszét vesztett világ sem tudja háttérbe szorítani.