A függetlenségnek ára van - Goldoni fanyar vígjátéka a színházban

Amikor Goldoni 1752-ben megírta az eredeti címén A fogadósnő című  darabját,  talán nem sejtette, hogy olyan művet vetett papírra,  amely  aztán  bármely korban előhúzható és színpadra állítható. (Bár egóját tekintve lehet, hogy tudta előre.)  Nem csak azért, mert olyan archetípusokat írt meg, amelyek mindig velünk, köztünk élnek, hanem túllépve az olasz komédia konvencióin tulajdonképpen a polgári, társasági  színmű prototípusát alkotta meg.

Balról Quintus Konrád (Albafiorita gróf), Szabó Győző (Ripafratta lovag), Hirtling István (Forlipopoli őrgróf) Fotó: Nagy Norbert

Rögtönzések helyett jól jellemzett figurákkal, megírt szerepekkel, és a  bőven mért  jellem- és helyzetkomikum ellenére egyáltalán nem    túlcukrozott, rózsaszínre festett tanulsággal és befejezéssel. Ám a nagy truváj kétségkívül a címszereplő, Mirandolina: az önálló, önmagát  eltartani képes, öntudatos nő, aki  nem szorul rá a férfiakra,  nem is akar ebbe a hibába esni,  ügyesen mozog a hímek között, kihasználja azonnal felismerhető gyengéiket. Mindene a függetlenség. Húzódik emögött egy jó adag félelem is, az ismeretlentől, szerelemtől,  az igazi ellenféltől. S talán emiatt nem  elég bátor...

Nézzük csak a típusokat. A csóró, csak a 600 éves családi múltból megélni kívánó, örökké lejmoló őrgróf, a nemesi címet vásároló, mindent a pénzzel elintézni  akaró, műveletlen parvenü, a fölényeskedő, alávetettségét nehezen viselő, a hagyományos férfiszerepre törekvő, féltékeny szállodai aligazgató mind-mind mai, galléron ragadható, itt élnek köztünk. Akárcsak a túlélésért, talpon maradásért mindenre hajlandó színésznőcskék, szinte mai celebek. S persze az érzelmeitől félő, ebbéli gyávaságát fölénnyel, nőgyűlölettel leplező lovag, aki mégiscsak megég.  S végül ő sem elég bátor...

Köztük ott lavírozik a maga bájos természetességével az összes női praktikával megáldott, intelligens és ravasz szállodatulajdonos, Mirandolina. Ő  fonja a szálakat, bolondítja magába a lovagot, miközben a többiek kevernek,  kavarnak ebben a  szatirikus, néha drámai húrokat is megpendítő vígjátékban. S hogy mindez ilyen szépen lejön a színpadról, az persze elsősorban Valló Péter érdeme. Az egyik legismertebb  színházi szakemberről már régóta tudjuk, hogy tudatos kompozíciójú, a  tartalmat kiemelő,  a közönségre figyelő  rendező,  aki  színészeit is kiválóan irányítja. A bemutató előtt beszélgettünk, és örömmel  mesélte, hogy nagyon jó színészgárda jött össze a Goldoni-darabra,  a szereposztás igazi siker lehetőségét hordozza. Valószínűleg nem udvariasságból mondta, hiszen rendezte már a Mirandolinát másutt is, például 2000-ben a Radnóti Színházban.

Tóth Ildikó (Mirandolina) és Sághy Tamás (Fabrizio) Fotó: Nagy Norbert

A címszerepben Tóth Ildikó nagyon jó választás. Természetes, ahogyan azt megszoktuk tőle. Mindenféle manír nélkül, könnyedén  játssza  Mirandolinát, miközben a  kétségeit is érzékelteti. A  férfiak jó ritmusban, a szerepeikben rejlő lehetőségeket kihasználva szerencsétlenkednek körülötte. Hirtling István  szánandó-esendő,  örökké éhes  őrgrófja a  végére már-már szerethetővé válik,  ráadásul ő megérzi, mi zajlik Mirandolinában. Konkurense, a felkapaszkodtt gór Quintus Konrád  kedvvel és színekkel formálja meg a nem túl bonyolult intellektusú parvenüt,  és az előadás néhány jó  bemondását köszönhetjük neki. Sághy Tamás, szállodai altisztként és Mirandolina   vőlegényeként  azt a fajta férfit játssza, aki  csak addig hajlandó erre a szerepre, amíg a nő önálló. A nőgyűlölő lovag, Mirandolina ellenfele Szabó Győző,  aki  összetett  alakítást nyújt, szatirikus színekkel  jellemezve a nagy érzelmi ívet   bejáró férfit. A  színésznőcskék, Varga Gabriella  és  Dézsi Éva  Darinka  mutatósak,  szórakoztatóak.

Valló Péter  funkcionális és időtlen díszletei között  jól sikerült előadást láthatott a Vörösmarty Színház közönsége. Talán a nézőkhöz való ki-kiszólásokon  lehetne javítani kicsit. A  végén  egyébként Mirandolina mondja a szemünkbe: merjünk bátrak lenni.