Hírek

2007.04.23. 02:29

Egy tűzkereszt, koszorúval

Székesfehérvár - A Doni Bajtársak Szövetsége szombaton rendezte 2007. évi közgyűlését A Szabadművelődés Házában. A szervezet célja, hogy összetartsák a 2. magyar hadsereg kötelékében az 1942-1943. évi Don menti harcokban részt vett, azt túlélő egykori katonákat és az elhunytak hozzátartozóit. A régi megpróbáltatásokat ilyenkor is felidézik.

Tihanyi Tamás

Az egyik doni bajtárs helybéli, hiszen a Balatoni úton lakik. Németh Gyula 1920-ban született egy szabó és egy háztartásbeli gyermekeként Budapesten, a Józsefvárosban, az egykori Örömvölgy utcában. Ott élt szüleivel egy bérházban. A korra jellemző oktatásban volt része: négy elemit és négy polgárit végzett, s leventeképzést kapott.

Három évre, sorkatonai szolgálatra 1941-ben vonult be a budapesti Károly laktanyába, ahol a 101/1-es híradó zászlóaljhoz került, s nehézkábeles kiképzést kapott. A néhány hónapos felkészítés után 1942 áprilisában indultak a frontra. Hosszú utazás volt: Minszk, Orel, Riskovó, Kurszk. Az előrejutás során légi- és partizántámadások veszélyeztették őket, a Tyim-i harcok és a nehéz áttörés története pedig köztudott. Fő tevékenységünk a harcoló alakulatok mögötti híradós feladatok teljesítése volt. Augusztus 20-án az ő működési területükön zuhant le Horthy István kormányzóhelyettes.

- A Valunyik-i postavonat biztosításában is részt vettem - emlékezett az idős férfi. - Az erdő mentén haladó vasútvonal mellett több kilométernyi területet felügyeltem, és meghatározott időközönként jelentkeztem az őrposztokon. Mindezt éjszaka, egyedül, csupán egy szál karabéllyal felfegyverkezve.

A hathónapos frontszolgálat után a tartalékosok egymást váltva hazautazhattak egy-egy hónap szabadságra.

- Engem az Uriv-i hídfővel szemben elhelyezkedő Repjevkára vezényeltek, ahol három bajtársammal teljesítettem szolgálatot a Magda fedőnevű, magyar-német vonalak közt forgalmazó telefonközpontban. Aztán 1943 januárjában, amikor a front az áttörést követően elérte Repjevka határát, mi is megkaptuk az engedélyt a telefonközponttal való visszavonulásra. A központot gyalogszánon húztuk a befagyott Potudám folyón keresztül. Szerencsénkre jó utat választottunk, így elértük az alakulatunkat anélkül, hogy elestünk, vagy szovjet hadifogságba kerültünk volna. Úgy vélem, az ott tanúsított helytállásomért kaptam meg 1943. április 11-én a Tűzkereszt II. fokozata a koszorúval kitüntetést, és léptettek elő őrvezetőből tizedessé.

Ezután már az alakulattal vonultak vissza hol gyalog, hol nyitott tehergépkocsin fagy és nélkülözések közepette. Napi több tíz kilométert tettek meg nyugat felé a hómezőkön, elhaladva az útközben pihenni leült katonák megfagyott tetemei mellett.

- Sokszor annyira zsúfoltak voltak a szálláshelyeink, hogy csak állva tudtunk aludni. A parancsnokság a helyi lakosoktól való rekvirálást megtorolta. Egyik idősebb bajtársamat például kikötéssel büntették, amiért élelmet szerzett magának. A megpróbáltatásokkal teli utazás végállomása Kijev volt, ott végre megpihenhettünk.

Német-magyar katonaválogatott mérkőzést nézett a Dinamo-stadionban, ellátogatott az Operaházba is.

A tartalékosok újabb hullámának hazaengedését követően a zászlóalj gazdasági hivatalába került, ahol különböző beosztásokban dolgozott. A G-2 főnöke benevezte egy hathónapos tanfolyamra, amelyet már Budapesten végzett el 1943-ban. Tanulmányai befejezésével ismét a Károly laktanyába került, ám immár, mint a 101/2 hírzászlóalj gazdasági hivatalának számvivője. A harcok közeledtével folyamatosan vonult vissza alakulatával a Csallóközbe, Csicsó községbe, ahol a front átmeneti megmerevedése alatt néhány hétig állomásoztak. Ott léptették elő őrmesterré. Később Egyházasfaluba települtek, ahol a gazdasági ellenőrzések elvégzése miatt állandó kilépési engedélyt kapott.

- A felső parancsnokság hosszú tárgyalásai után 1945. március 28-án települtünk át a határon túlra, Lutzmannsburgba. Alakulatunk ott már a német SS-egységek felügyelete alatt állt, és páncélöklös bevetésre vezényeltek minket. A németek doni múltam ismeretében szakaszparancsnoknak bíztak meg, és megfenyegettek, hogy agyonlőnek, ha a rámbízottak közül bárki megszökne. Közvetlen szárazföldi támadás végül szerencsére nem ért bennünket, de a felettünk dúló légi csata során több bajtársam meghalt vagy megsebesült.

A háború végének hírére és a rádiós hírközlő szervek biztatása alapján 1945. május 10-én elindultak hazafelé Waldhofenból. Másnap már szovjet felügyelet alatt meneteltek tovább, 1945. május 15-én értek Saint Pölten városába, majd Bécsen, Bécsújhelyen és Sopronon keresztül folytatták útjukat egészen Sopronhorpácsig, ahol egy fogolytáborba kerültek.

- Pinye községben vagoníroztak be bennünket, majd innen vittek Budapest-Kelenföldig. Vonatunk fél napot töltött ott, az idő alatt lehetőségem nyílt üzenni az otthoniaknak. Papírcédulát dobtunk ki a vagonhoz közeledő vöröskereszteseknek, s mint később kiderült, édesanyám valóban meg is kapta azt.

Az út végállomását, a romániai Odobestit augusztus 17-én érték el. Ott a szovjetek részletesen kivallatták őket korábbi háborús tetteikről.

- Látva a doni szalagomat, különös szigorral kérdezték, hogy hány szovjet katonát öltem meg? Amikor beszéltem front mögötti híradós szolgálatomról, némiképp megnyugodtak. Egy hadifogoly szakasz vezetését is rám bízták, de közölték, hogy engem lőnek agyon, ha valaki megszökik. Egyik éjjel egy legyengült bajtársam a latrinagödörbe esett, és meghalt. Másnap, hogy elkerüljem a kivégzésemet, meg kellett keresnem a holttestét. Néhány magyarul beszélő nőtől tudtam meg, hogy a nagyhatalmak megegyezésének köszönhetően leállították a magyar hadifoglyok Oroszországba szállítását, s hogy szabadon engednek minket is.

Gyalog, zsebében az 1945. augusztus 28-ai orosz nyelvű igazolással végre hazaindulhatott. Focsani városánál 29-én tehervonatra szállt, s a Brassó-Déva-Arad-Békéscsaba-Szolnok-Cegléd vonalon érkezett Budapestre.

- A fővárosból gyalog és parasztszekéren érkeztem Seregélyesre, ínséges körülmények fogadtak. Lakásunkat és a megélhetést biztosító szabóműhelyt lebombázták, édesanyámat rokonoknál leltem meg. Más megpróbáltatás is ért: igazoló bizottság elé idéztek, ahol számon kérték, miért mentem a frontra, és magyarázkodásra kényszerítettek. Egészségemben megtörve, koldusszegényen voltam kénytelen új életet kezdeni.

Székesfehérvár - A Doni Bajtársak Szövetsége szombaton rendezte 2007. évi közgyűlését

A Szabadművelődés Házában. A szervezet célja, hogy összetartsák a 2. magyar hadsereg kötelékében az 1942-1943. évi Don menti harcokban részt vett, azt túlélő egykori katonákat és az elhunytak hozzátartozóit. A régi megpróbáltatásokat ilyenkor is felidézik.

Ezek is érdekelhetik