Hétvége

2014.12.25. 18:35

Vissza a Hunor utcába

A Hunor utca titka igazi Petőcz-kötet. És mégis valami egészen más, mint a többi.

Bakonyi István

Ezúttal hajdani diákkorát tárja elénk, édes-keserű vallomásban. Líra és epika ötvözetében.

A Hunor utca titkai immáron nem is titkok, hiszen például az első diákszerelem is átlengi ezt a világot, Radovics Ági megörökítésével. És a hajdani társak miniportréival. A szeretett és kevésbé szeretett tanárokhoz fűződő emlékekkel. Úgy látom, hogy van ebben a kötetben valami, ami Karinthy Frigyes híres, Lógok a szerenjére emlékeztet. Stílusban, hangvételben, emlékezésben.

Aknay János: Háromkirályok. A festmény egy 11 képből álló, Jézus életét megörökítő sorozat része, amelyet legközelebb Budapesten, a Párbeszéd házában láthat majd a közönség. A kiállítás január 14-én, 18 órakor nyílik, megnyitja Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes.

Ám ennél fontosabb, hogy Petőcz András itt is a csak rá jellemző hangot viszi tovább. Például az ismétlődésekkel, a repetitív eljárás frappáns példáival. A gondolatritmus eszközeivel. Már rögtön az elején, a Szerettem az iskolaköpenyt cím alatt: „Szerettem az iskolaköpenyt, nagyon / szerettem, / szerettem, hogy olyan kék, hogy vannak jó / nagy zsebei, / hogy annyi mindent bele lehetett tenni, / szerettem, / mert olyan otthonos volt vele minden..." Így elevenít meg egy, ma már iskolatörténeti ruhadarabot (hiszen régóta nem kötelező a viselete), valamint a hozzá fűződő, nyilván őszinteségre alapozott nosztalgiát.

Igen, napjainkban már ez iskolatörténelemnek számít. Ma, amikor már mások az iskolai kapcsolatok is, amikor ott is alaposan fölgyorsult a világ.

A Hunor utca titka a hatvanas évekbe röpíti vissza az olvasót, abba az évtizedbe, amikor a beat, a hosszú haj, a farmer, 1968 számos eseménye (itthon és a világban) számított „kordíszletnek", és persze jóval többnek is annál. Petőcz András kamaszként élte át azt az időt, és könyvében ennek a kamaszkornak a tökéletes természetrajzát adja meg. Persze szíve szerint vissza is menne a Hunor utcába és abba a korszakba. De ma már oly távoli mindez. Távoli az az idő is, amikor szorongatta a sírás a fiú torkát. És földereng egy hajdani focicsapat emléke, s erről egy korabeli fotó is van a könyvben. "...és én tudtam, kell a csapat, akármi is van, / szükség van arra, hogy együtt legyünk, / a sikerért..." Ez akár mottója is lehetne a kötetnek, hiszen azt is sugallja A Hunor utca titka, hogy az ember – bármely életszakaszban – közösségi lény, aki csak másokkal élheti át az életet. Szerelemben, barátságban, hétköznapi csatákban egyaránt. És ez szerzőnk életében is így van. Irodalmi tevékenységében épp úgy, mint tanári létében a Kodolányi János Főiskolán. Ezek a különféle szellemi mozgások ugyanakkor jól egészítik ki egymást. Mint ahogy az olvasó is rögtön kapcsolatot érez a szerzővel, hiszen könnyedén átélheti az ő élményeit, emlékeit.

Élvezettel olvassuk az áradó szöveget, s nem vitás, hogy ebben természetesen az is segít, ha hasonló élményekben vagyunk hozzá hasonlóan gazdagok, és netán nagyjából abban a korszakban koptattuk az iskolapadot...

A Hunor utca persze nagyon is konkrét hely, a könyv szereplőjének, és mindenekelőtt írójának a világa. Ám ami ott megtörtént, az megtörténhetett másutt is. Sőt, szinte bárhol a világon. Éppen ezek az értékek teszik általánossá, ahogy mindez a jeles művek esetében így szokott lenni. Hiszen valamennyiünknek megvan a maga „Hunor utcánk", és valamennyiünknek megvannak a titkaink is. Mint ahogy vannak olyan torokszorító pillanataink a múltból (és a jelenből), amelyek még emlékezetesebbé teszik az olvasást. Nem kétséges, hogy ezeken a helyeken a lélek mélységeit megragadó és megörökítő költő szólal meg, olyan hitelesen, ahogy ezt a verseskötetből (és persze epikájának fő vonalából is) megszoktuk az elmúlt évtizedekben. Mindezt igazolja a Minden oly nagyon távoli című befejező írás számos részlete.

Például ez: "...már sehol sem lennék, ahogy nem lennék / sehol sem, ha / nem emlékeznék a barátaimra, a Piszére és / a Komarekre, / és nem tudnám azt, hogy a Hunor utca ma / is az igazi / hazám, ha nem tudnám, hogy az apám volt, / aki meg- / tartott engem..." Szép vallomás. Természetes nyelven íródott, a hétköznapiság fölemelésével. Úgy, ahogy az irodalomban érdemes.

(Petőcz András: A Hunor utca titka, Tevan Könyvtár, 2014.)

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!