Veszett fejsze és a Hang

Merthogy a világot közben elfoglalta a pandémia nevű köz­ellenség, és lezárta az addig tárva-nyitva lévő határokat. Meg légtereket. Meg kikötőket. (Hajónapló, hetedik rész.)

Halló, jó napot kívánok! – Nem hallok ám semmit most se’ – mondta a Hang, amit én persze kristálytisztán értettem. Ezúttal is. – Szerintem megint az a lány az arról a hajóról, tudod, akit sose hallunk, mondtam már neki, inkább küldjön e-mailt – kurjantotta oda a kolléganőjének a sziget repülőterének kedves munkatársa, mialatt én az iroda kicsi körablakára teljes arcommal ráfeszülve igyekeztem vételt találni. Az ablak úgy 165 centi magasan volt az én 163 centimhez. A bal szememet eközben, mint egy kaméleon, a bejövő leveleimen tartottam, arra az esetre, ha a megoldás drótpostán érkezne (sosem lehet tudni). A repülőtér hölgy munkatársának igaza volt egyébként, magam is szívesen írtam volna nekik inkább egy kedves e-mailt, viszont miután négy kollégám hazaútja függött egy gyenge töredezett hajszálon, a „ragadd meg a kagylót és beszélj egy embertársaddal” opciót választottam, mialatt válaszlevelet reméltem egy harmadik személytől, ugyanabban a tárgyban. (Aminek a Veszett fejsze nyele nevet is adhattam volna). Sok sikert nyilván nem fűztem a művelethez, pláne, hogy a térerő ismét kezdett elhagyni. Kezdjek el úgy istenigazából vágtatni az ötödik emelet felé, ahol a szabad ég alatt jobb vétel ígérkezik, vagy simuljak még jobban bele az üvegablakba, dacolva a közeledő vádligörccsel, hátha a roaming elhiszi, hogy a szabad ég alól telefonálok közvetlenül, a szárazföldről? Esetleg erősítsem fel a jelet egy… esernyővel?

Tudja, mit? – szólt a Hang, és hirtelen felindulásból, szerintem maga sem tudta, miért, bediktálta a közvetlen telefonszámát

Kívülről a sirályok bámultak furcsállva, a hajótesten belül pedig az időközben felbukkanó főnököm szeme elé tárult, ahogyan a fehér balerinacipőmben pipiskedve túrom a térerőt, a fehér ing-szoknya kombinációban rácuppanva az ablakra. – Aha, látom, megint a reptérrel beszélsz – mondta, vetett rám egy kicsit sem csodálkozó pillantást, majd az arckifejezésén mit sem változtatva visszatért a telefonja kijelzőjéhez. – Azért nehogy megvágjon az áram! A mágneszár ismét kattant kettőt, és Jack már kint is volt. Ahogy belegondoltam, végül is volt abban logika, amit mondott. Ha a kávégép, Bobek víztartálya kibillen az egyensúlyából a nekidőlő habtestemnek köszönhetően, eláztatja az aranyat érő jegyzetfüzetemet, benne a holland határőrség telefonszámával, majd szépen belecsordogál a konnektorba. Bobeket pár napja találtam az ágyam alatt – kétdoboznyi teljes női hadfelszerelés hat (!) pár cipő és két tábla bontatlan, még épphogy szavatos csokoládé kíséretében. Nyilvánvalóan az Ég küldte, ezért is logikus, hogy Bobek sosem rázatna meg az árammal.

– Tudja, mit? – szólt a Hang, és hirtelen felindulásból, szerintem maga sem tudta, miért, bediktálta a közvetlen telefonszámát, és nem sokkal később már tárcsáztam is. Közben felcsaptam a Biblia Appot, a várakozást addig is hasznosan töltendő, és abban a percben, tádám, a Hang megint jelentkezett.

– Köszönöm a kedvességüket és azt, hogy megértik a sok körülményt a pandémia sújtotta világ hajós legénységének hazaszállításábanezértnagyonhálásakvagyunkelőreis – mondtam egy levegőre, és a tárgyra tértem. Szóval van nekem itt négy dél-afrikai kollégám, akik Európa országain keresztül repülnek majd haza, viszont nincsen vízumuk, de a dél-afrikai nagykövetség kiállított nekik egy levelet, amely…

– Hát ha nincs vízum, nem szállhatnak gépre – jött a válasz.

– Ne már! De hát tengerészek hajóskönyvvel meg minden!

Kisvártatva előhozakodtam neki a B tervvel, meg a tartalék rep­jegyekkel. A feladatunk nem volt kevesebb, mint kijuttatni tengerészeinket a szigetről, a határzárok, új szabályok és a naponta változó vízumkövetelmények erdején át Amszterdamig, ahol várta őket a csatlakozás haza. Az első opció: sziget – átszállás 1. – átszállás 2. – Amszterdam: kizárva, marad az egyetlen járható út: a direkt sziget–Amszterdam-járat, meg a Biblia App, hogy ne töröljék azt a szintén egyetlen fapados gépet a héten, amelyre jó volna, ha fel is engednék őket. Meg kellett győzni a Hangot, ellenkező esetben reptéren szobrozás lesz telefonálgatással, középsúlyos pánikrohamokkal tarkítva. Két kattanás. Mágneszár.

– Mondd meg neki, hogy Amszterdam beengedi őket, és ha átszállás nélkül mennek, fel kell őket engedni a gépre – Jack robogott be lóhalálában, egy neonszínű szövegkiemelő kupakjával a szájában, a hollandok hivatalos közleményét lobogtatva. – Az kizárt, ha nem rendelkeznek vízummal – mondta a Hang a telefonban. – Nem kizárt, mert tengerészek – mondtam én. – Nem rendelkeznek vízummal – makacskodott a Hang. Húsz óra volt az indulásig.

Húsz perc múlva így már a holland reptéri határőrség volt a jobb fülemen, akik azt mondták, hogy márpedig hetvenkét órán át még a vízum nélküli hajós népek is élvezhetik az amszterdami repülőtér vendégszeretetét, és addig szuggeráltuk a monitort, hogy az iménti kijelentés hamarosan írásban is megérkezett, hogy meg­győzze a Hangot.

– Ó, értem – mondta a Hang. – Oké, feljegyeztem. Tudni fogunk róluk, amikor becsekkolnak. És másnap délután repülőre ült a négy dél-afrikai kolléga. Sok tengerész a fedélzeten viszont még mindig azt várta, hogy az országuk megnyissa a kapukat előttük. De látták és tudták, amit mi is: ha ez lehetséges volt, valahogy ők is hazajutnak majd, bárhol is legyen az otthonuk: Indiában, Afrikában vagy a Csendes-óceán egyik eldugott egzotikus szigetén.

Az előző rész:

https://www.feol.hu/hetvege/domino-avagy-osszedol-vagy-helyreall-4591180/