Út az ismeretlen Etiópiába - A kis család összesen öt és fél évet élt Afrikában

1977-et írunk. Azt az évet, amikor még semmilyen magyar nyelvű, írásos anyag nem volt fellelhető Etiópiáról. Azt az évet, amikor Peresztegi Nagy István az ENSZ megbízásából kiutazott ebbe a számára teljesen ismeretlen országba feleségével, Ágnessel és két gyermekükkel.

Fogalmuk sem volt, milyen lesz az időjárás, sejtésük sem arról, hogy hol fognak élni, és négyük közül hárman még angolul sem tudtak kommunikálni, viszont ott volt a szerződés a zsebükben, miszerint két évet egészen biztos Afrikában fognak tölteni.

A házaspár rengeteg kedves emléket idéző tárggyal szobrok, képek, keresztek, fotók tért haza Afrikából, de nem sokáig élvezhették az itthoni levegőt: Hamarosan Amerikában találták magukat... De az már egy másik történet
Fotó: Molnár Artúr

- Negyven fokra, sivatagra számítottunk. De kellemeset csalódtunk, Etiópia fővárosa 2500 méterrel a tengerszint felett fekszik, így a hőmérséklet kilenc hónapig húsz-huszonöt fok között van – meséli Peresztegi Nagy István, majd hozzáteszi: Húsz kilométerrel arrébb, természetesen már nem ilyen idilli a táj.

Bár az éghajlat kedvezett, a gyerekekkel így sem volt könnyű odakint az élet. Kis fiúk, Szabolcs kiutazásuk évében töltötte a kilencet, lányuk a hetedik esztendőjét. Tejföl szőke hajával, fehér bőrével már nem is tűnhetett ki jobban a tömegből.

– A helyiek nagyon kedvesek voltak, de nem igazán lehetett kimenni az utcára, nagyon mások voltunk, különösen Imola. Mindenki hozzá akart érni, meg akarták simogatni. Megrémült ettől a közeledéstől – meséli a házaspár, akik közel sem bánták annyira a bezártságot. Mint mondják: egy lakóparkban szállásolták el őket, ahol velük együtt svédek, finnek, éltek a családjukkal. Szintén „kívülállók”, akik tudtak segíteni a kezdeti időkben.

– Amikor István elment dolgozni – szupermarketeket, szállókat tervezett építészként – én ott maradtam a gyerekekkel. Még egy tányérunk, evőeszközünk sem volt. A kisfiam – csintalan gyerekhez méltón – elcsent a repülőgépről pár mini poharat, meg villát, az első éjszaka azokat használtuk. Egyébként megszidtam volna, de hogy őszinte legyek, amikor előhalászta a kicsi zsebéből azokat a dolgokat egyszerűen csak boldog voltam – nevet Pereszteginé Mikó Ágnes visszarévedve.

Aztán lassan kezdett kialakulni ottani életükben is a rend: a gyerekek angol iskolába kezdtek járni, ahol egy év alatt tökéletesen elsajátították a nyelvet – Szabolcs később a helyiek nyelvét is –, majd Ágnest felkérték, az angol iskolában tanítson éneket a diákoknak.

– Nem ismertem az angol dalokat, sőt angolul sem nagyon tudtam. Így esett az eset, hogy az első órámon hetedikeseknek egy olyan dalt tanítottam, amit már óvodában tudtak – folytatja a történetet István felesége, akire azonban idővel „ráragadtak” a szavak.

Ott létük során a helyiek életmódjába, szokásaiba is belekóstolhattak... Olykor szószerint.

– Egyszer meghívtak egy lakásavatóra, és mivel a házigazda sokáig kint élt Németországban, úgy hittem a körülmények olyanok lesznek, mint nálunk, de hatalmas bakot lőttem, A barátom, akárcsak a legtöbb helybeli, bambuszból összetákolt, tehéntrágyával összetapasztott házat épített és a lakásavató menü, egy hagyományos étel volt: hatalmas tálban, palacsintaszerű tészta, kiterítve, középen báránypörkölttel. Tudni illik, az a legnagyobb megtiszteltetés arrafelé, ha a házigazda a saját kezéből neked adja az első falatot: akkor engem ért ez kegy. Talán mondanom sem kell, hogy miután kedves barátom benyúlt a számba, kértem egy pálinkát fertőtlenítőnek – mesél István, aki munkája révén nem egy vidéki faluba is eljutott. Mint mondja elképesztő dolgokat látott: negatív, földbe vájt templomok, gyönyörű dzsungelek.

A két évből aztán öt és fél lett. Mint mondják, haza jönni egyszerre volt szomorú és örömteli. Mikor ott álltak a reptéren, felszállásra készen, már érezték, hogy soha többé nem jönnek vissza, de azt is, hogy várja őket az a hely, ahová igazán tartoznak.