Óceánjáró hajón ragadt a koronavírus alatt – 4. rész

Merthogy a világot közben elfoglalta a Pandémia nevű közellenség, és lezárta az addig tárva-nyitva lévő határokat. Meg légtereket. És kikötőket. Ebből egyenesen következik, hogy történetünk írója ezt nem úszhatta meg ép ésszel, így hát mondanunk sem kell, hogy a valósággal való bárminemű egyezés vagy a véletlen műve, vagy nem.

Vagy lehet, hogy csak álmodta az egészet.

(Negyedik rész)

***

Lokáció: 20 napra a szárazföldtől – de kit érdekel, amikor eljött a várva várt Karaokecsillag Születik!?

„Egy haszontalan senki vagyok, és ki leszek rúgva!!!” – sikítottam könnyek között a kabinom ajtajából és némileg magamon kívül harminc perccel a karaoke bajnokság kezdete előtt, még mindig a fehér egyenruhámban. A megrökönyödött, szmokingos Ben kopogott be értem a show kezdete előtt Holly és Hannah társaságában, akik addigra természetesen már tökéletes hajjal, tökéletes ruhában és megfelelő vércukorszinttel figyelték a drámát a folyosóról, biztonságos távolságból. „Nem vagy egy haszontalan senki, nem leszel kirúgva, mert húsz napra vagyunk a legközelebbi szárazföldtől, ahol nem börtönöznek be papírok hiányában.” Találtam egy könyvelési hibát, amit én csináltam! És DAGI is vagyok!!!” – sipítottam. Mentségemre legyen mondva, hogy ez már az Alakformáló Kihívás hetedik napja volt, amibe Hugo rángatott bele, és az életemből eltűnt a cukor (is), sokkoló hiányát ártatlanok hajának lesikításával pótoltam. „Oké. 1. Holnap megoldod úgyis. 2. Nem vagy dagi. 3. Rakd bele magad egy ruhába, ami nem egyenruha, tíz perc múlva újra bekopogok, elmegyünk a színházteremig, aztán szépen bevonulsz, és beülsz a zsűriszékedbe, és letoljuk a show-t, mint a rocksztárok” mondta Ben. A show-t, amire akkor már vagy egy hete készült a hajó egész népe, valamiképp háttérbe szorítva így a némileg drámai realitást, miszerint néhány századmagunkkal hajózunk az élet koronavírus-járvány által drámaian átszabott tengerén.

A sorozatokban is megmondták, hogy ha nem tudod, mit vegyél fel, mert akkora a hátsód, mint Dél-Amerika kis kiterjedéssel, az oldalhájadra egyik ruhádhoz sincsen kedved, viselj valami feketét, visszhangzott az emlékeimben. Ez igazán logikus tervnek hangzott, így természetesen a vajszínű, kockás gombos kis ruhámat választottam.

Pár órával azelőtt izgatottan hagytam ott mind a tizenhárom versenyzőt a színházteremben, ahol buzgón próbálták rávenni a karaokegépet, hogy elindítsa a dalukat. A Gép közben úgy határozott, hogy random koreográfiát előadó ázsiai rajzfilmfigurákkal turbózza fel az élményt (a funkció kikapcsolására indított kísérletek kudarcba fulladtak), így hát ezt vetítette minden egyes dalszöveg fölé.

„Drágám, ez a gomb leugrott a ruhádról” – mondta Marc, aki az egyre távolabbra guruló, aranyszínű gombra mutatott, amely egy másodperccel azelőtt még a ruhám ékét képezte. Szomorúan néztem, amint eltűnik a színházterem sötétjében izgatottan várakozó legénység lábainál. Aztán kétszer leállt, majd végre felsikított a sakálmetál bevonulózene, és feltűnt Ben, hogy felkonferálja a zsűritagokat. Elkezdődött a Karaokecsillag Születik.

„Éééés itt van velünk ma este a tréningek istennője, az e-mail-fiókok első számú ellensége, a fantasztikus hölgy, akinek az Alakformáló Kihívás Nem Kihívás, nagy tapsot kérünk Holly-nak!!!

A felháborítóan gyönyörű, és szikrázóan éles eszű lány integetett a közönségnek, majd helyet foglalt.

„Ez a lány szerintem arra játszik, hogy minden lehetséges állást betöltsön ezen a hajón. Vendégkapcsolatiteam-vezető és második személyzeti menedzser egy személyben, vagy három telefont hurcol, és esküszöm, láttam a jelentkezését a parancsnoki hídra. Zsófikaaaaa!” Mit volt mit tenni, betipegtem a maradék öt gombommal.

„Az Operaház Fantomja. Az Est Hangja. A Stílus, a Tehetség és a Türelem mintaképe. Nagy tapsot kérek művészeti vezetőnknek: Íme Marc!”

Utána az első versenyző, Will lépett a színpadra. „Sokat énekelünk otthon anyával” – mondta. „Ezt a dalt mindig együtt énekeljük.”

„Mikor volt az utolsó közös előadás?” – kérdezte Marc.

Még otthon, Manilában, úgy tizenegy hónapja.

A választ párás tekintetek és néma csend fogadta. Will nem volt egyedül.

Hogy mikor jut majd haza valahonnan Európából a felborult világon keresztül a saját hazájába, amely bezárta kapuit, ahogy senki sem, én sem tudtam.

Csak annyit tudtam, hogy nekem a Dagitábor, meg a dramatikus könyvelés jutott akkor, amikor a problémákat osztották. És, bár tudtam, hogy ez nem fair, mégis rettentő hálás voltam a szerencsémért.

Előző részek:

https://www.feol.hu/hetvege/oceanjaro-hajon-ragadt-a-koronavirus-alatt-1-resz-4489594/

https://www.feol.hu/hetvege/oceanjaro-hajon-ragadt-a-koronavirus-alatt-2-resz-4507555/

https://www.feol.hu/hetvege/oceanjaro-hajon-ragadt-a-koronavirus-alatt-3-resz-4525720/