Tyúkanyó meséi: 65. Nahát...!

A berlini filmszemlén nagy sikert aratott egy izraeli filmrendező munkája. A Népszabadság tudósítója érdekességként megemlítette, hogy a felhasznált egykori fotók digitalizálását magyar művész, Falvai Miklós végezte. Az ősz múzeológus homlokára csapott: hát persze! Főként kortársművészeti fesztiválok jóvoltából ismerte a fehérvári fiatal művész szellemes kisfilmjeit, némelyikre az interneten bukkant rá. Nahát! – sóhajtotta elmosolyodva. 

A múlt század hatvanas éveinek elején kezdte pályáját, gyorsan megszerette a várost és fülig merült a múzeumi munkában, egy valami azonban hiányzott neki: a fehérvári fiatalok. A múzeum kiállításain persze sűrűn feltűnt – „ügyfelekként” vagy érdeklődő közönségként – az ifjú generáció, dehát azok Budapestről, vagy az ország más helyeiről érkeztek látogatóba. Az esztendők múlásával azonban valami megváltozott; a Képzőművészeti Egyetemen meg a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen oktató barátaitól értesült, hogy növendékeik között gyakran tűnnek fel a fehérvári művészeti szakközépiskolából – a Tópartiból – érkezett ifjak. Műveik hamarosan szembejöttek vele kiállításokon, s vidáman ismerte fel bennük a folytatást, a gesztusokat, ahogyan átvették és vitték tovább az előttük járó (az ősz múzeológushoz oly közel álló) generáció komoly feladatait és igyekeztek a maguk eszközeivel utolérni eredményeit.

Az évtizedek során nem egy művészettörténész kollégáról tudta meg, hogy székesfehérvári gyermekként látta a múzeum sok kiállítását, azokon nőtt fel, így választotta szakmáját (Szűcs Erzsébet – a Városi Képtár igazgatója, Pataki Gábor – a MTA Művészettörténeti Intézetének igazgatóhelyettese, Szűcs György – a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgatóhelyettese, Smohay András – az Egyházmegyei Muzeum igazgatója, Havasi Krisztina – a MTA Művészettörténeti Intézetének kutatója, Jankovics Norbert – a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat dolgozója, Izinger Katalin és Gärtner Petra – a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársai).

Büszkeségét növelte, ha a kiállításokon – itthon vagy külföldön – fiatal fehérvári művész (Garami Richárd) munkájával szembesült, ha látta némelyiküket fényképezőgépével forgolódni a kiállításnyitókon, ha valamelyiküknek kiállítása volt (Borsos Lőrinc) vagy lesz (Varga Gábor Farkas) a múzeumban, ha a Katona József Színházban az egykori fehérvári gimnazista játszott (Ötvös András). Örvendezett, amikor évekkel ezelőtt az Árgus c. folyóirat megújult és izgalmas szellemi kalandokba sodorta olvasóit és persze, ma is sajnálja megszűnését. Ha nyugdíjasként elment a Városi Képtár vagy az Új Magyar Képtár rendezvényeire, kezdetben kíváncsian méregette a terepet, de mindannyiszor megnyugodva távozott, tetszett neki az elfogulatlan, izgatott érdeklődés. Ha csak ritkásan tévedt is be a fiatal irodalmárok-szervezte (Pallag Zoltán, Czinki Ferenc) egy-egy irodalmi estjére, látatlanban is tudhatta, igazi tömeg szorong a kis helyen, baráti lelkesedéssel követve és értve a produkciót. 

Az egyes személyeknél azonban többet jelentett számára a fiatal atmoszféra, amelyet oly sokáig nélkülözött. Mostanság a művészet minden műfajában dolgoznak a városban élő, vagy innét elszármazott ifjak a képzőművészettől a filmen, a színházon, a zenén át az irodalomig. Az ősz múzeológus örült, hogy vannak kortárs művészeti fesztiválok, móri (és újabban fehérvári) művésztelepek, hogy léteznek eleven kultúrkocsmák (Kafka Beat, Museumcafé), ahol ötletek fonódnak össze kibogozhatatlan gubanccá, ahol egymásnak feszülnek, vitatkoznak, fel-felszikráznak a gondolatok, ahol kíváncsiság és szellemi izgalom úszik a kávé- és teagőzben, a pogácsa vagy a pohár bor/sör fölött. Az ősz asszony fejét kapkodva álldogált ebben a közegben, otthonosan érezte magát. Mindenesetre igaza lehet Esterházynak:„Terjed a tehetség, mint a gazság.”.