Tóth Júlia, a vasbetonszerelő

Tóth Júlia 1936. július 11-én született Mezőszentgyörgyön. Itt kezdte meg elemi iskolai tanulmányait, még a front Magyarországra érkezése előtt. Az 1. osztály elvégzése után családjával Balatonendrédre került Bátai János „Janika” kommendálását követően. Bátai Janika aranykalászos ifjú gazdaként tevékenykedett falujában. Balatonendréden Júlia édesapja kanásznak szegődött, míg ő maga itt folytatta iskolai tanulmányait Piller Dezső tanító úr felügyelete alatt. Ezt követően Balatonkilitire költöztek, ott fejezte be az iskolát.

Ezt követően a Somogyfoki Állami Gazdaság kertészetében kezdett dolgozni. Itt került a kezébe egy szórólap, amelyen vasbetonszerelő tanulókat kerestek. Jelentkezett Budapesten, majd Pápára iskolázták be. Ne feledjük, 1952-ben járunk, a második ötéves terv idejét élték akkoriban. Így nagy választási lehetősége nemigen volt, női szakmákat nem kifejezetten indítottak. Egy évig volt elméleti oktatáson, míg a gyakorlat Dunapentelén, az épülő vasműnél folyt. 1953. április 23-án betonszerelő szakmunkás bizonyítványt szerzett, és ezáltal a negyedik bérosztályba sorolták.

– A munka reggel 6 órakor kezdődött, és délután 14 óráig tartott. Kemény nyolc óra volt! – emlékezik Juci néni. Egyszeri meleg ebédet kaptak, amit nagy kondérokban főztek. Nem panaszkodott az ételre, ízlett neki. Mint mondja, nagyon sok 3,20-as kolbászt ettek azokban a hónapokban.

A brigádvezetőjét, aki egyben a gyakorlati oktatója is volt, bizonyos Bányai elvtársnak hívták. Nem sokat kerestek, havi 100 forint körül volt a jövedelmük. Hétvégén tudtak hazamenni, amúgy az építkezés mellett lévő fabarakkokban laktak. A vasművel párhuzamosan nőttek ki a földből hirtelen a munkások lakásai, volt ott egy élelmiszerbolt is. Ha nem volt lehetőségük hazautazni, akkor a Duna-parton töltötték a szabad idejüket.

– Szinte mindent kézzel végeztünk. Az alapot kubikosok ásták ki, majd a zsaluk közé ló vontatta óriási talicskákból borították bele a betont. Ekkor következtünk mi, vasbetonszerelők. Összeállítottuk az oszlopok, pillérek vasvázát, majd ezt is bebetonozták.

– Volt egy emlékezetes pillanat az egyéves vasbetonszerelés idején. Ez pedig 1953. március 5-e volt, Sztálin halála. A munkaterületen rengeteg néprádiót helyeztek ki, amelyekből buzdító szocialista beszédek vagy zene szólt. Egyszer csak csend lett, és bemondták a hős generalisszimusz halálát. Három percre megállt az élet, nem dolgoztunk. Voltak, akik siratták, de a többség lelkében örömhírnek vette a bejelentést. De hiába halt meg Sztálin, itt volt Rákosi! – emlékezett.

1954 február végén aztán eljött a nagy pillanat. Egy impozáns ünnepség keretében átadták az 1. számú nagyolvasztót. A munkásokat és a gyakorlaton lévő ipari tanulókat kivezényelték a közben elkészült Május 1. térre, ahol megjelent Rákosi Mátyás és Nagy Imre is. Volt itt egy óriási színpad, ahol szórakoztató műsort is szerveztek az építőknek. A többiek között fellépett Záray Márta, Vámosi János, Latabár Kálmán és Lorán Lenke is. Ez egy felhőtlen nap volt a megalomániás iparosítás éveiben.

Ahogy átadták a nagyolvasztót, a vasbetonszerelők munkája befejeződött. Hősünk hazatért falujába. Már tudta, a munka befejezése után a brigád Kazincbarcikán fog dolgozni egy újabb ipari üzem építkezésén. Itt telt be nála a képzeletbeli pohár, mivel Orbán Józsefné nem úgy képzelte el az életét, hogy egy-két nap pihenő után az ország minden szegletébe átirányítsák, és mások parancsa szerint élje az életét.

– Szinte ma már elképzelhetetlen számomra, hogy akkor a semmiből, az egykori tanyavilág közepette létrehoztunk egy gyáróriást, amely mind a mai napig működik. Büszke vagyok arra, hogy én is hozzájárultam a vasmű létrehozásához a kétkezi munkámmal, amiről még a szülőfalumban sem tudnak az emberek – mesélte lapunknak e cikkünk alanya.

Juci néni 84 éves, fitt, mindennap dolgozik a ház körül, eteti az állatait, és legendásan híres finom süteményekkel várja lányát, unokáit, dédunokáját. Senki nem mondaná meg róla, hogy lánykorában vasbetonszerelőként dolgozott!