Sági Ferencné fájdalmában jelet kapott, megváltozott az élete

A bicskei Karitász Házban találkozunk, a február végi tavasz napsütéssel csábít. A Kalkuttai Szent Teréz Karitász Csoport 2005-ben alakult, Tóth Tamás plébános kérésére vállalta el Sági Ferencné Zsinka Anna a vezetését. Az önkormányzat adta a házat, s sokat segít a szervezetnek, hangsúlyozza, mert minduntalan ide kanyarodik vissza. Szabódik, ha magáról kérdezem. Nem ő a lényeges, tiltakozik, pedig hogyan választható szét a személy és a cselekedetei? A segítők általában ilyenek, hiszen éppen az az erényük, hogy ők maguk minél erősebbek, annál kevésbé gondolják magukat kiemelni. A Karitász Házban ruhákat válogatnak néhányan, a csoporttagok segítenek a betévedőknek, ide gyűjtik az adományokat, főleg élelmiszereket várnak. Karácsonykor nyolcvanöt családnak juttattak majd’ hatszáz kilogramm élelmiszert, százfős szeretetebéddel vendégelték meg „utcán át” a meghívottakat, s vannak, akik folyamatosan a látókörükben vannak elesettségük, rászorultságuk okán. Ők azok, akik nem is kérnek…

„Megszülettem, katolikusnak kereszteltek. Nagyon más kapcsolatom nem volt a templommal, s a hittel sem, ezt az utat nem ismertem”

A plébánián, a közösségi teremben folytatjuk, betoppan egy pillanatra Szabó Imre, a bicskei Istendicsőítők zenekar vezetője, gitárosa, rokonszenves fiatalember. A segítők köre mindenütt kicsiny sajátos sziget, egyenként és együtt is saját aurával, lelkiséggel. Az elnök asszony beceneve Babi, Babika, sőt Babi néninek szólítják a nála alig fiatalabbak is, a tisztelet és a szeretet okán, nekem is elhárítja az „elnököt”. Sok, gyönyörű ősz haja, feszes tartása, komolysága, arcán mégis a finom mosolya az állandóságot és az állhatatosságot tükrözi. Kortalan, de nem titok, hetvenen felüli, így fért bele oly sok minden az életébe. Megidézzük az egy esztendeje elhunyt Varga Imre atyát, vele dolgozott a jelenleg tizenhétfős csoport. Tavaly óta a bicskei katolikus egyházközségben és a társplébániákon a lengyel Burbela atya s az indonéz Bonaventura atya szolgál, szoros együttműködésben a Karitásszal.

„Hogy miért pont engem kért fel Tamás atya? S kik a segítőim?” – Babika eltűnődik, lapozgatjuk az asztalon a fényképalbumokat, a karitászos események képeit nézve. „Templomba járókat kerestem, akik aktívan vállalják mások támogatását. Klasszikus nyomor itt már nincs, de nehéz sorsok vannak. A karitászososok is ketten járnak a családokhoz, Jézus is kettesével küldte tanítványait… A szegények gondozása, a betegek látogatása, a fogyatékkal élők bátorítása a dolgunk. Rátalálok a rászorulókra… Tamás atya azért választott ki, mert egy téli misén az utolsó padban ülve láttam, hogy fagyoskodik egy fiatal férfi, s másnap kabátot vittem neki a templomba. Nem tudom, ki volt ő, mondtam az atyának, de ő tudta, hogy engem akar választani a Karitász-csoport szervezéséhez.” Ma már legtöbbször Babikának szólnak, ha bajt látnak, ha halk segélykiáltást hallanak, ha észreveszik a szenvedést, a bánatot, de hirtelen nem tudják, mi a teendő. Segíteni sem könnyű. Ennek az erős lelkű és szerető szívű asszonynak éppen ez az egyik titka, hogy nem zokog bele a másik fájdalmába, ha értik, mit jelent ez a mondat. Hanem megtámasztja. Mint az orvos, a sebész, aki nem szenved a betegével, hanem meggyógyítja, de legalábbis igyekszik.

És a saját sorsa… Az útja… Zsinka Anna Alcsúton született, a Kastélypark utca 8.-ban. „Édesanyám mindenórás várandósan utazott a vonaton, éppen csak hazaért. Megszülettem, katolikusnak kereszteltek. Nagyon más kapcsolatom nem volt a templommal, s a hittel sem, ezt az utat nem ismertem” – ismeri el pátosz nélkül. „Négyen voltunk testvérek, ötéves koromban Bicskére költöztünk. Nagyon fiatalon ismerkedtünk meg a férjemmel, általános iskolás voltam, ő kőművestanuló a régi polgáriban, akkor már általános iskolában, s még odajártak a középiskolások is. Tizenhat évesen vett feleségül a tizenkilenc esztendős Sági Ferenc, gyámhatósági engedéllyel. A csodálatos anyósomnak is sokat köszönhetek” – fényesedik ki Babika tekintete a gyönyörű emlékektől és az átélt fájdalmaktól. Három gyermekük született, két fiú és egy lány, hat unokája és két dédunokája van. Egymást támogató házasságban éltek, egymással felváltva tanultak, építkeztek, dolgoztak, szoros közelségben. Babika szövőnőként kezdte, s felsőfokú számítógépes folyamatszervező képesítést szerzett. Egy szörnyű közlekedési balesetben meghalt az öccse és a felesége, egyik kislányukat Babikáék nevelték fel. S tizenöt esztendeje elveszítette az egyik fiát, rövid idő alatt ragadta el a halálos kór, egy kis árvát hagyott maga után. Megállunk, a szavak is megfagynak ilyenkor…

„Sorozatos betegségek következtek nálam, gyógyszerérzékeny lettem, szobafogságba kerültem súlyos csontritkulással, leszázalékoltak, járókerettel jártam a lakásban, s a szemem is viharosan romlott” – mondja, s nem is folytatná, hogy ne róla beszéljünk. Másnak is erőt adhat a példája, suttogom sokadszor. Kérlelem. S aztán egy vizsgálat során kiderült, még súlyosabb betegség növekszik alattomosan a testében, műteni kell. Ám addigra átesett egy szívinfarktuson, altatni nem javasolták, így ébren, helyi érzéstelenítéssel műtötték három órán át, tiszta tudattal. Pokoli fájdalmak közepette ébredt a kórházi ágyon, 2000. március 8-át írtunk. Magában hajtogatotta: „Isten, ha vagy az égben, segíts nekem!” A néma kétségbeesésben egyedül volt a szobában, az ablakhoz lépett, s eldöntötte, leszámol az évek óta tartó fájdalommal, itt a vége, kiveti magát az emeletről. De a vállára tette valaki a kezét, ma is emlékszik az érintésre, s tisztán hallotta a csöndes mondatot: „Téged otthon várnak!” Megfordult, senkit nem látott. Visszavánszorgott az ágyába, s békésen elfogadta a fájdalmat. Hazatértekor elhatározta, hogy Bicskén abba a templomba fog betérni, amelyik nyitva lesz, s onnantól fogva mindig.

Fájdalmak közepette, a kertvárosból gyalog ment el nagy nehezen a templomokhoz, de hétköznap lévén az evangélikus és a református zárva volt, a katolikus külső kapuját találta nyitva… Két hónap múlva egy bottal járt, majd kimerészkedett az utcára, a nagynénje templomba kísérése okán. A család kicsit tréfálkozott vele ezen egy darabig, aztán abbahagyták.

„Elektromos biciklivel és gyalog járom az utcákat, nincs botom, nagyítóval és lámpával olvasok, a számítógépem óriási képernyővel felszerelt, nem szedek fájdalomcsillapítókat” – mondja tényszerűen. Én még mindig rabja vagyok a történetnek. A bicskei templom Szent Sírjában nyugvó Jézus szobrára terelem a szót, most kibontották a renoválás miatt, amúgy csak húsvétkor ölelik körbe virághalmokkal a Megváltót, s elmozdítják felüle a fedelét. Babika ott hasal minden húsvét előtt a fekvő Jézusnál, boldogság a sok virág, nincs annyi, mit oda ne terítene. Erőt merít belőle. Babika öt éve eltemette szeretett férjét is…

A Karitász… A latin szó jelentése: jótékonyság, irgalmasság. Babika zarándoklatokat is szervez, Lourdes-ban a szeme világának megmaradását kérte a Szűzanyától. Nincs rá pontos orvosi magyarázat, hogy mi van a súlyos csontritkulással, a szívével, miként lát még mindig. Persze ő elmegy az orvosi vizsgálatokra, de neki nincs kérdése. Ő bizonyosságban él. Úton van, ad, segít, beszél, s meghallgatja, aki azt szeretné. A Fejér Megyei Közgyűlés Pápay Ágoston Díjjal köszönte meg a bicskei Karitász tevékenységét, Spányi Antal megyés püspöktől a Caritas Hungarica Díjat vehette át, a város Bicskéért Emlékérmet adományozott Sági Ferencnének. A Karitászon belül hívta életre az Őrangyal Klubot, a sérültek és az egészségesek találkozására, közös örömére, kicsiny ünnepekre, kézfogásokra, ölelésekre. Jó név… Őrangyal. Mi más lenne?