Rögtönzött körkép arról, hogy mitől laknak jól halaink

Nézzük meg, mit keres, mit talál ilyenkor a hal, és hogyan élnek azok az állatok, amelyek táplálékul szolgálnak.

A hínárosok élővilága

A halgazdálkodás szemszögéből nézve úszó levelű és alámerült hínárféléket különböztetünk meg. Különösen haszontalanok az úszó levelűek, amelyek leveleik jó részét a víz színén terítik szét (például a békalencse, békatutaj, tündérrózsa, sulyom, vidrakeserűfű). Az asszimilációs folyamat során felszabaduló oxigént nem a vízbe, hanem a légkörbe bocsátják. A vizet árnyékolva hűvösebben tartják, a plankton életterét kisebbítik. Az alámerülők teljes teste a vízszint alatt van. Leggyakoribb a békaszőlő, a süllőhínár és a tócsagazfélék. Bizonyos mértékben ezek is árnyékolnak, mégis megítélésük az úszó levelűeknél kedvezőbb, mivel a termelt oxigént a vízbe bocsátják, és a haltáplálék állatok is nagyobb mennyiségben élnek rajtuk.

A hínárnövények levelein, valamint ezek körében élő állatok fajváltozatossága, mennyisége nagy. Így megtaláljuk a kevés sertéjűeket (szőrös hasú giliszta), piócákat (nyolcszemű nadály, halpióca, napos pióca, fiahordó nadály, csigapióca, békapióca), rákokat (például közönséges bolharák), kérészlárvákat (apró kardszárnyú, kétszárnyú kérész), szitakötőlárvákat (légivadászok, négyfoltos, napos vagy karcsú szitakötő, tavi rabló), kétszárnyúak (szúnyogok) lárváit, bogarakat és lárváikat (keringő bogarak, csíkbogarak, csiborok), szipókásokat (törpe vízi poloska, háton úszó poloska, búvárpoloskák), pókszabásúakat (vízi atka, búvárpók), csigákat (lencse-, karcsú borostyán-, lemez-, tányér-, hólyag-, rákoscsiga).

A kérész

A kérészeket a tudomány Ephemeridáknak, azaz egy napig élőknek nevezi, de még ez az elnevezés is túlzott egyes fajoknál, hiszen a tiszavirág élete csak néhány rövid alkonyi óráig tart. A különböző kérészfajok lárvái a folyókon kívül a patakokban és az állóvizekben is élnek; nemcsak a fenéken, hanem egyes fajoké a hínáron is. Táplálékuk az agyagos iszapból, olykor növényi és állati törmelékből áll.

A szúnyoglárva

Amikor a szúnyoglárvákról beszélünk haltáplálékként, elsősorban az úgynevezett árva­szúnyogok lárváira gondolunk. Ezek onnan kapták nevüket, hogy – szívókájuk elcsökevényesedése miatt – az igazi szúnyogokkal szemben nem vérszívók. Csak néhány napig élnek. Mindig nagy rajokban, felhőkben repülnek, előszeretettel rajzanak szélmentes dél­utánokon és estéken. A peterakás után a szúnyog kifejlődéséhez 3-4 hét szükséges, így évente több (három-négy) nemzedék is világot lát. Egyes fajaik folyóvizekbe petéznek, mások az állóvizekbe.

A halastavak és más állóvizek egyik legfontosabb haltáplálék állata a Chironomus plumosus nevű árvaszúnyog vörös színű, 1–2,5 centiméteres lárvája. A nőstényszúnyog petéit henger alakú, kocsonyás burokban engedi a vízbe, úgy, hogy a burok fonállal kötődik a növényhez. A burok hossza 10-12 mm, s 1-2 mm széles. Benne körülbelül ezer pete van. Húsz fok feletti vízhőmérsékletnél a kelés három-négy napig tart. Utolsó előtti testszelvényén négy hosszú nyúlványt, első és utolsó szelvényén egy-egy pár kitinsertékkel ellátott lábcsonkot, az utolsó szelvényen szőrpamacsszerű légzőfüggeléket visel. Az iszapból cső alakú házat épít, s azt váladékával béleli, erősíti. Főleg elbomló növényi részecskékkel táplálkozik. Húszfokos vízben 30 nap alatt kel ki a szúnyog. A következő évre úgy marad meg, hogy a lárva a telet az iszapban, nyugalmi állapotban vészeli át.