907. július 4–5

2019.07.07. 10:00

Pozsonyi csata, a honfoglalás záróaktusa

Ha július 4-e az USA-ban 243 éve a függetlenség napja, akkor Magyarország történetében idén már 1112 esztendeje lehetne az. A honfoglalás katonai záróaktusának tekintett történelmi eseményről, a pozsonyi csatáról van szó.

Borsányi Bea

Nem tudjuk nevesíteni a győztes magyar hadvezér(eke)t, ám attól még a csata sorsdöntő jelentősége vitathatatlan

Fotó: illusztráció

Az utóbbi évek történettudományi szakirodalmában egyre gyarapodnak a 907. július 4–5-re datált csatával foglalkozó munkák, de egyre nő a neten keringő „mitikus” interpretációk száma is, amelyek az építkező nemzettudat sóvár türelmetlenségével töltik ki vágyvalósággal a források foghíjait. Pedig ami az egyébként szűkösen rendelkezésre álló forrásokból tudható, illetve a történettudomány bevált módszereivel kikövetkeztethető, az sem kevés.

Amit tudni lehet

Amint az eseményeket Szabados György középkortörténész (Székesfehérvár–Budapest) egy 2007-es tanulmányában összefoglalta, az Avar Kaganátus bukása után néhány évtizeddel ismét egy sztyeppi eredetű hatalom, a honfoglaló magyarok kezén egyesült a Kárpát-medence, és ez a fejlemény alaposan átrajzolta Közép-Európa politikai térképét. A helyben talált túlélő avarság nem fejtett ki ellenállást az érkezőkkel szemben, sőt a magyar nép részévé vált. A politikai kereteiktől megfosztott morvák elmenekültek vagy beolvadtak, és a dél-erdélyi bolgárok sem szólhattak bele az új rend kialakulásába. Világos, írja a szerző, hogy egyedül a Keleti Frank Királyság rendelkezett olyan katonai erő felett, amely létében fenyegette a Magyar Nagyfejedelemséget. A határ menti villongásokat 907 nyarán követte a birodalmi nagyságrendű támadás, amelynek bevallott célja az új Kárpát-medencei állam megdöntése volt.

Két hadoszlop haladt keletre a Duna két partján, a folyón hajók hozták a hadtápot. A magyarok Pozsonyig engedték előrenyomulni a támadókat, ott a sztyeppi taktika elemeinek (színlelt futamodás, bénító hatású nyílzápor) mintaszerű alkalmazásával előbb július 4-én Dietmar salzburgi érsek déli parton vonuló hadoszlopát, majd a Dunán átúsztatva 5-én Liutpold bajor herceg északi seregét verték meg.

A két fővezérrel együtt számtalan keleti frank harcos esett el. Ez a győzelem – összegez Szabados György – jelentőségét tekintve a mégoly tiszteletre méltó és nagy hírű nándorfehérvári diadalt is felülmúlja, hiszen amíg 1456-ban egy szilárd állami keretek között élő nemzedéknek kellett helytállnia, addig 907-ben az volt a tét, hogy ezek a szilárd állami keretek egyáltalán kialakulhatnak-e. Pozsony hősei erre a történelmi sorskérdésre igennel feleltek, méghozzá oly nyomatékkal, hogy német földről kiinduló birodalmi léptékű hadjárat legközelebb csak 123 év múltán érte hazánkat.

Szabados Györgynek a Magyar Tudományban megjelent írása a pozsonyi csata 1100 éves évfordulójának évében jelent meg, és kifejezetten ez az évforduló ösztönözte az egy évvel később, a Torma Béla Gyula és Veszprémy László szerkesztette, Egy elfeledett diadal című kötetbe foglalt hadtörténeti, történeti és régészeti tanulmányok megjelentetését is. Az azonban tán kijelenthető, hogy a hazai történészek, ha folytatnak is eleven vitákat a témáról, az nem mindig hallatszik ki a szakmai erődítmények sáncai mögül.

Nem tudjuk nevesíteni a győztes magyar hadvezér(eke)t, ám attól még a csata sorsdöntő jelentősége vitathatatlan
Fotó: illusztráció

A mítoszok világa

Így a rendszerváltás után felszabaduló és az eredetmítoszokra ugrásszerűen növekvő igény e témakörben is megteremtette a maga vadhajtásait, amelyekről Szabados György Mítoszok és történetek Álmosról és Árpádról című, 2015-ben megjelent tanulmánya is beszámolt. Mint a történész fogalmazott, e vadhajtások épp Árpád személye köré fonódtak. Mivel a diadal és Árpád halála egyaránt a 907-es évhez kötődik, egyesekben felmerült e két esemény ok-okozati összefüggése. A világhálón különösen a 2007-es jubileumi évtől kezdve szaporodtak meg azok a bejegyzések, amelyek tudni vélték, hogy Árpád nagyfejedelem idősebb fiaival együtt esett el a csatában. A pozsonyi diadal értékét más módon is növelni szándékozván egyesek pedig azzal álltak elő, hogy a csata hivatalos tananyaggá vált az Egyesült Államok katonai akadémiáján, a West Pointon. Ez utóbbi bizonyítottan álhír, az Árpád és fiai hősi haláláról szóló beszámolóknak pedig egyszerűen nincsen semmiféle forrásalapjuk. E tévhitek, még ha terjesztőik túlnyomó részben jóhiszemű emberek is, a jó szándékkal ellentétes eredményre vezetnek, amenynyiben a tiszta történeti képet eltorzítják. Mint Szabados György tanulmánya fogalmaz: Kifejezetten sérti a pozsonyi csata emlékét az, aki a 19. századból visszamaradt liberális-nacionalista eszmei sallangokkal fedi el a 10. század elejének hőstetteit, ahelyett, hogy a honfoglalás korát a maga szellemi-időbeli környezetében próbálná meg értelmezni. Igaz, ez a korszak nem adja könnyen magát, hiszen nem tudjuk nevesíteni a győztes magyar hadvezér(eke)t, ám attól még a csata sorsdöntő jelentősége vitathatatlan: a pozsonyi diadal szentesítette a Kárpát-medencei magyar honfoglalást.

A csata emlékezete

A pozsonyi csatára vonatkozó egykorú források mindössze pár szavas, igaz, súlyos megállapításokat tartalmazó utalások, amelyek koherensek és egzakt következtetéseket alapoznak meg. Érdemes felidézni a Sváb Évkönyv bejegyzését! „A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.” Az, hogy kik vesztették életüket a csatában, sokat elárul jelentőségéről. Ahol herceg, érsek, annyi őrgróf és püspök szállt hadba és esett el, mint e csatában, az csak kiemelkedő jelentőségű ütközet lehetett. A csata részletes leírása egy hat évszázaddal későbbi, ám utólag is megbízhatónak tekintett forrásban maradt ránk. Bár Aventinus bajor humanista történetíró latin és német nyelvű krónikájából a vonatkozó részeket csak 2007-ben fordították magyarra, tartalma az évszázadok során lenyomatot hagyott a magyar történelmi tudaton.

Olyannyira, hogy 1907 júliusában avattak is egy emlékművet a csata ezeréves évfordulójára. Csak éppen rossz helyen: Bánhidán (ma: Tatabánya), mert egy nagy tekintélyű korabeli tudós, Pauler Gyula szakvéleményének hatására a csatát a Kézai Simon krónikájában leírt bánhidai ütközettel azonosították. Könnyen lehet, e tévedés őrizte meg az utókornak a szobrot a tanácsköztársaságon és a népi demokrácián is túl.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!