Mesélj, dédi, mert te olyan jól tudsz mesélni!

A történet az 1940-es években játszódik, ám a jelenleg Agárdon élő Kovács Lászlónénak korábbról is vannak a ma élők számára érdekes, izgalmas vagy éppen elrettentő – ki miként éli meg – elbeszélései. A lassan 90 éves hölgy 1930. november 3-án született Seregélyesen, Bognár Ilonaként. Valódi neve – ő fogalmazott így – Cseh Bognár Ilona; édesapja döntött úgy, hogy feleségével első közös gyermeküknél elhagyják a családnév Cseh részét. Hét testvére – összesen hatan voltak lányok és két fiú, közülük hárman sajnos már nem élnek – neve megmaradt az „eredeti” formában.

Izgalmas a családi név- és eredettörténetük: Ilonáék a nagyszülők, Zsilovics Mihály és Sénig Mária jóvoltából valószínűleg szerb és német felmenőkkel rendelkeznek. Szüleik, Zsilovics Julianna és Cseh Bognár Sándor közül az édesapa neve beszédes: hivatását tekintve valóban bognárként tevékenykedett. Ő, amíg legidősebb gyermekük, Ilona 11 éves nem lett, a Seregélyeshez tartozó Ernőmajorban és Sándormajorban látott el szolgálatot. Ilona édesanyja ugyanitt a Hadik-kastélynál kertészként dolgozott már 13-14 éves korától.

– A majorok Seregélyestől messzebb találhatók. Amikor a grófok bérlők voltak a területen, kevesebbet találkoztunk velük. Miután a gróf már nem csak bérelte a területet, megsűrűsödtek a látogatások. Emlékszem, karácsonykor az összes cseléd bemehetett a kastélyba, az egy jó alkalom volt a találkozásra. De az is megmaradt emlékként, hogy miután a nagy karácsonyfát lebontották, a szaloncukrokat bedobálták az emberek közé, akik a földről szedték össze azokat. Ez a kép teljesen megmaradt előttem – tekintett a múltba Ilona, aki szintén találkozott a grófokkal.

– Állítólag egy amerikai grófnő járt hozzánk akkoriban, talán az Erzsébet angol változata volt a neve. Amikor a pusztában járt, kezet kellett csókolnunk neki. Ezt annyira nem szíveltem, mert a családban azt tartottuk: akit szeretünk, azt arcon csókoljuk – mesélte. Ahogyan azt is Ilonától tudjuk: amikor az édesanyja a kastélykertben dolgozott, ifjabb Hadik Bélával találkozott.

1941-ben aztán Seregélyes-­Szőlőhegyre költöztek, a grófokkal pedig megszakadt a kapcsolat. Egy nagycsaládosok számára ideális házban folytatták életüket, az édesapa önálló iparos lett – vagyis mai értelemben saját vállalkozást indított: lovak által húzott kocsikat és ökör húzta szekereket készített. Mindent saját kezűleg, gépek nélkül.

– Tisztán emlékszem, nyár volt, édesapám pedig egy húsz-huszonöt centiméteres fát fűrészelt ketté. Az ujjai nagyon szépen mozogtak, a hátán csak úgy feszültek közben az izmok, látszódott, hogy nagy erővel dolgozik. Édesapámnak mindig jó faillata volt – merengett el Ilona.

A szőlőhegyi ház, amelyben éltek, modernnek számított: volt abban háló, nappali, fürdő, egy nagy konyha, kívül terasz és – vezetékes víz híján – kút. Érthető, hogy az 1940-es években, a világháború idején náluk is szállást találtak a katonák.

– Hozzánk mindig vezető beosztású személyek érkeztek. Talán ennek is köszönhető, hogy amit hallottunk, az, hogy a katonák zaklatják a nőket, velünk nem történt meg. Az egyikük egy tábornok volt, akivel a saját szakácsa és tolmácsa is a házunkba érkezett. Ez idő alatt a családunk édesapám műhelyében húzta meg magát. Amikor a tábornok kijött hozzánk, és meglátta az 1936-ban született húgomat, azt mondta, mivel nagyon hasonlít a saját gyermekei egyikére, így ő lesz a negyedik gyermeke. Hasonló kedves gesztus volt az is, amikor nokedliszaggatás közben a tábornok egyszer csak odalépett hozzám és megcsókolta a kezemet. Tizennégy évesen nem tudtam mire vélni a dolgot. A tolmács ekkor azt mondta: mindez azért történt, mert látja, hogy sokat dolgozunk rá, megérdemeljük – sorakoztak az emlékek. – De felejthetetlen kép az is, amikor a katonák megkapták a leveleiket a családtagjaiktól, feleségeiktől.

Egyiküknél a nő körberajzolta a háború idején született kisgyermekük tenyerét, azt küldte el a levél részeként. Mivel sok gyerek volt nálunk, a katonák megpróbálták beilleszteni a kicsik kezét a rajzolt kéz alakjába. Ebbe a december 8-án született húgom keze illeszkedett – elevenítette fel a történéseket Ilona. A dátum nem mellesleg jelentős: december 8-án nemcsak a hölgy egyik húga született, de a férje is, illetve ezen a napon – az évszám 1944 – jártak először náluk a szovjet katonák.

Sajnos az 1940-es évek közepén egyszer nekik is menekülniük kellett: megtudták, hogy Seregélyes-Szőlőhegyen a dunaújvárosi út felől nagy harcok várhatók. Perkátára menekítették őket, úgy, hogy Ilona tizenöt kilométeren át vitte karjában a másfél éves kishúgát, gyalog.

– Az volt a szerencse, hogy sokat kellett dajkálni, így mindketten jól bírtuk ezt a helyzetet – tette hozzá.

A kialakult jó kapcsolat itt is jövedelmező volt: a katonák megkeresték őket Perkátán, ahol nemcsak élelmet adtak nekik, de onnan aztán haza is szállították őket. Miután a háborúnak végleg vége szakadt, s a katonák is elindultak volna haza, még meglátogatták őket. A csatában egy embert veszítettek el.

Ilona 1951-ben ment férjhez. Társával Székesfehérvárra költözött, hiszen a – szintén seregélyesi – férj akkor már a Videotonban dolgozott. Az 1956-os forradalom és szabadságharcból „csupán” annyit érzékeltek, hogy a férfit három hónapra behívták katonának. Noha a városi zavargásokról hallott, a nagyobb figyelmet betegeskedő lányukra fordította, fordították.

Agárdon 1976-ban vettek telket, az itteni későbbi építményt nyaralónak szánták. Végül egy faházat húztak fel itt – a többi között egy autónyeremény-betétkönyvön nyert Trabant eladásából. A faház azonban – amely több régi, értékes fotó őrzőhelye is volt – 1995-ben leégett. Ennek helyére építettek végül 1996-ban egy családi házat, amely a kezdeti nyaraló státuszból végül 1997-től állandó otthont adott Ilonáéknak.

Az idén 90 éves hölgy már 12 éve él egyedül. Bár az állítás nem teljesen állja meg a helyét: alapvetően mindig van mellette valaki. Noha a személyes találkozások a mostani járványhelyzetben ritkultak és átalakultak, a digitális technológia lehetőségeivel Ilona is él: ugyan kezelni nehézkesen tudja, saját táblagépén át online szívesen és sokat beszél a családtagokkal. Két lánya, négy unokája és hat déd­unokája tartja vele a kapcsolatot, utóbbiak közül a legfiatalabb szeptemberben lesz kétéves. Legidősebb dédunokája már betöltötte a huszonegyet.

Ilona mindennapjait a kertben tölti, szívesen munkálkodik ott – egyedül a fűnyíráshoz és az emelgetéshez kér segítséget.

Családtagjainak szívesen süt-főz. Ehhez a spájzban mindig van is alapanyag. Ezenkívül egy dolognak nem tud még ellenállni. Amikor azt kérik a dédunokái: „Mesélj, dédi, mert te olyan jól tudsz mesélni!”