Major Istvánnak a zene a hivatása - Székesfehérvár a legfontosabb kulturális díjjal tüntette ki

Aki valamennyire is jártas Székesfehérvár zenei, kulturális világában, ismeri Major Istvánt. Évtizedek óta tanít a Hermann László zeneiskolában, játszik az Alba Regia Szimfonikus Zenekarban, vezeti a Hermann László Kamarazenekart. Magas szintű, igényesen és szeretettel végzett szakmai munkája elismeréseképpen a fehérvári önkormányzat a Pro Cultura Albae Regiae díjjal tüntette ki A magyar kultúra napján. Ennek apropójából beszélgettünk.

– A családi hagyományokból következett, eleve elrendeltetett, hogy a zenei pályát választja?

– Nem volt ilyen. Édesapám teljesen más területen dolgozott, mérlegképes könyvelő volt, aztán osztályvezető lett az Alba Regia Építőipari Vállalatnál. Édesanyám volt zenetanár, ám ezzel együtt sem volt magától értetődő 5-6 éves koromban, hogy márpedig a fiamból muzsikus lesz. Az élet hozta így. Elkezdtünk zongorázni, az első órákat tőle vettem, aztán nagyon hamar továbbadott az akkori zeneiskola híres tanárainak, és kiderült, hogy jó, amit csinálok. Egyszer csak felvetődött bennem, hogy ebből akár életpálya is lehet. Édesapám érettségi előtt még feltette a kérdést, hogy mi lenne, ha mérnök lennék, én azonban kőkeményen ellenálltam. Már választottam.

Major Istvánt nem vonzotta a mérnöki pálya, szerencsére a zenét választotta.  Fotó: Koppán Viktor

– Fehérváron hol végezte zenei tanulmányait?

– A gimnáziumot a mai Ciszterci, az akkori József Attila Gimnáziumban végeztem, mellette a zeneiskolába jártam, amely egy ideig hivatalosan is viselhette a konzervatóriumi rangot, és az első igazgatója Farkas Ferenc volt. A címet aztán megvonta a minisztérium, de a kiváló tanári gárda, a minőség maradt. Akik elvégezték a zeneiskolát, azokat tárt karokkal fogadták mindenütt. Én sikeresen felvételiztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatára. Ott szintén fantasztikus közegbe csöppentem, a zene minden ágával találkozhattam. Nem vagyok bezárkózó típus, számomra nagyon fontos, hogy milyen világ vesz körül.

– Jól tudom, hogy zongora és gordonka szakon végzett?

– Kis időeltolódással mindkét szakot elvégeztem, ez akkor két diplomát jelentett. Abban az időben ez kuriózumnak számított.

– Egészen közeli ismerősétől, konkrétan a fiától tudom, hogy a karmester szakkal is kacérkodott.

– Igen, eszembe jutott. Más kérdés, hogy mindig volt bennem egy félsz. Rettenetesen tiszteltem azokat, akik kiállnak 50-60 ember elé, és a saját ízlésüket, akaratukat próbálják érvényesíteni. Úgy éreztem, én erre nem vagyok alkalmas. Viszont az akkori igazgató, Borlói Rudolf mintha ráérzett volna a rejtett vágyamra, és 1979-ben megkérdezte, hogy nem vállalnám-e el az iskola zenekarának megüresedett vezetői posztját. Már jó ideje tanár voltam, a szimfonikus zenekarban játszottam, és nagyon izgatott ez a feladat. Gyorsan igent mondtam, gondoltam próba, szerencse. Idővel iskolai zenekarból átminősült az együttes, a neve Hermann László Kamarazenekar lett, és 2000 óta egy önálló, a város által támogatott, egyesületi formában működő zenekart vezetek. Szép sikereket értünk el.

– Mióta tanít a zeneiskolában?

– Meg sem merem mondani, 1968 óta, azóta vagyok hivatalosan tagja a szimfonikus zenekarnak is. Ízlett a tanári pálya, sok mindennel foglalkoztam az iskolában, büszke vagyok arra, hogy vannak egykori növendékeim, akik ma zeneiskolai igazgatók. A zenekart pedig már gyerekként megismertem. A zenerajongó szüleim 9-10 évesen koncertekre vittek. Mindenkinek mesélem, hogy milyen nagyszerű estek voltak a Csók képtárban. Minden hangverseny kétszer ment le, telt házzal. Majd amikor 1963-ban megnyílt az újjáépített Vörösmarty Színház, két estére megtelt a 600 férőhelyes nézőtér, ugyanarra a koncertre.

– Mindig úgy képzeltem, hogy egy zenekar muzsikusai rendkívül fegyelmezett emberek. Olyanok, mint a fogaskerekek egy gépezetben.

– Valóban így van. Már a próbákon is, de főleg a koncerteken rendkívüli koncentráció kell. Utána viszont kienged mindenki, jönnek a poénok, és időnként bizony átesünk a ló túlsó oldalára.

– Önállóvá vált az Alba Regia Szimfonikus Zenekar, melynek igazgatójává ifjabb Major Istvánt választották. Mit szólt, hogy a fia pályázott, és tulajdonképpen a főnöke lett?

– Gondoltam, hogy ez szóba kerül. Papíron valóban a főnököm, a gyakorlatban viszont mi valójában barátokként beszélgetünk, de ez nem jelenti azt, hogy nincs köztünk vita. Ugyanazt a dolgot néha másképp látjuk, és erre én mindig azt mondom, hogy ez olyan, mintha a Balatont a tihanyi apátság felől vagy a keszthelyi öbölből néznénk. Ugyanazt nézzük, de mást látunk. A zenekar apró rezdüléseit is gyakran másképp ítéljük meg, ezek persze inkább csak alkotói viták.

– Évtizedek óta a zene tölti ki az életét. Nincs már csömöre tőle?

– Talán közhelyesnek hangzik, pedig igaz: nekem a hivatásom a hobbim is. Ez persze nem jelenti azt, hogy más nem érdekel, de a látókörömben a zene mindig benne van. Ha a tévében ez a téma, akkor odakapom a fejem, lemezeket is hallgatok otthon. Nagyon érdekel az utazás, az építészet, művészettörténet. Lapozgatjuk a feleségemmel az útikönyveket, hova kellene még egyszer elmenni, hol nem jártunk még. Persze mindig kihasználom az utazásokat arra, hogy zenei tapasztalatokat szerezzek. Természetesen nem csellózok, de feltérképezem, magamba szívom, hogy egy külföldi városban milyen a zenei élet. Nagyon szeretek olvasni is, csak éppen időhiányban szenvedek. Megkezdett könyvem van 4-5 is, és mindig elhatározom, hogy ebből is elolvasok pár oldalt meg amabból is. Hívő vagyok, sokat foglalkozom vallási kérdésekkel is. Van egy lányom, Hédi, öt gyermeke van, 4-12 évesek. Imádom az unokákat, ez is egy hobbim, és ha velük vagyok, én vagyok a 6. gyerek.

– Más zenei műfaj is érdekli, például a könnyű zene?

– A jó könnyű zene igen. Azt viszont nem értem, hogy a tévék miért szánnak órákat és óriási pénzt olyan műsorokra, amelyek szerintem fogyaszthatatlanok. A komolyzenéből viszont alig, csak cseppentve kapunk valamit. A jazzt, mint improvizatív műfajt viszont nagyon kedvelem, ráadásul azt sem lehet komoly előtanulmányok nélkül csinálni.