Lelkész és katona Takács Tamás

Takács Tamás ezredes, a Katolikus Tábori Püspökség lelkészi karának 10. éve Székesfehérváron szolgálatot teljesítő vezetője személyes hangú beszélgetésben engedett bepillantást e sajátos, a civilek előtt kevéssé ismert papi szolgálat világába. Az ezredes kilenc évvel a felszentelése után, 2000-ben cserélte – ahogy ő fogalmazott – tereptarkára a feketét, hogy őrnagyi rendfokozatban, a Magyar Honvédség kötelékében folytassa papi szolgálatát. Hogyan s miért lesz egy papból katona?

– Ha kronológiailag nézzük, hamarabb voltam katona, mint pap – hangzott a válasz, és valóban: az 1984-ben érettségizett, papnak készülő, 18 éves fiatal rögtön Lentibe került sorkatonának, „ami nagyon jó alapozás volt” – emlékezett vissza az ezredes.

Csak ezután kezdődött a papi pálya az egri szemináriumi tanulmányokkal, majd 1991-től a papi szolgálati évek és helyek, hogy 2000-re megérlelődjön a Magyar Honvédségbe való visszatérés szándéka. Az okokról faggatva Takács Tamás fölemlítette: már plébánosként is a napi rutinjához tartozott a rendszeres futás és a foci – na persze nem reverendában –, és e tény időnként föladta a leckét a falusi híveknek. Végül minden bizonnyal e fizikai erőpróbákat, kihívásokat kereső beállítottság találta meg ideális terepét a tábori lelkészi szolgálatban.

No de hogyan viszonyul a katonalét a kereszténység emlegetett pacifizmusához? A válasz, amelyben csipetnyivel tán több volt az ezredes, mint a pap, határozottan csengett:

– A látszólagos ellentmondás forrása az, hogy rosszul közelítjük meg ezt a kérdést. Gyakran állítják elénk az 5. parancsolatot, ám annak eredeti értelme az, hogy „szándékosan ne gyilkolj” – és ez minden katonára is vonatkozik. A katona célja az, hogy megvédjen másokat, és magát is, ha kell. A kereszténység annál azért karakteresebb vallás, semhogy humanizmussá lehessen egyszerűsíteni – hangsúlyozta az ezredes, felidézve egy Kosztolányinak tulajdonított aforizmát: a humanizmus nagyon szép, de olyan, mintha egy memorandumot olvasnának fel a földrengés ellen. A katona pap szavaiból kibontakozott: egy tábori lelkész szerepe főként az, hogy az erőt próbáló helyzetekben is a katona mellett álljon és támogassa, hogy emberi döntéseket hozzon embertelen helyzetekben is.

A beszélgetés során a tábori lelkész mondataiban többször is felbukkant a felvállalt sorsközösség motívuma, mint annak záloga, hogy a papi szónak valódi élethelyzetekben edzett éle, ereje, súlya legyen. A húzós helyzeteket is visszafogottan felvázoló beszámolók mögül rendre kiviláglott: az ezredes minden alkalmat megragad, hogy a dolgok sűrűjébe is kövesse azokat a katonákat, akikért lelkészként felelősséggel tartozik. Eddig négyszer teljesített külszolgálatot: háromszor Afganisztánban és legutóbb Irakban.

– Gép is volt, ernyő is volt – érkezett a tömör válasz a firtató kérdésre: miért éppen ejtőernyős-kiképzést kapott? – Nem, nem az adrenalin miatt – ingatta a fejét az ezredes (miközben mosolyogva idézte föl: „mindig mondták, nekem jó, mert a főnököm tudja előre, mikor érkezem”). – Inkább azért, mert így olyan helyzetekben tudtam a katonákkal együtt lenni, amikor kívülálló nem lehetett ott. Éjszaka a repülőn, az ugrás előtt máshogy fogalmaz az ember.

Takács Tamás Szolnokra vonult be, ott kezdte tábori lelkészi pályáját – de közben, ha valaki föltette neki a kérdést: „atya, jön deszantolni?” – hát, nem sokat töprengett. Az ezredes szavai nyomán kibontakozó kép megtévesztő: mintha helikopterről egyenruha alá húzott neoprénben a Tiszába ugrani, aztán partra úszni, az tipikus papi feladat volna a seregben – pedig tán mégsem. Ugyanakkor az biztosan igaz, hogy jó olyan emberek társaságában lenni, akik nem csupán vannak, de élnek is.

– Minden egység lehet elit, ha a tagjai azzá teszik – tett pontot az ejtőernyőstéma végére az ezredes, akit most, hogy valamelyest bemutattuk, kettesben hagyunk az olvasóval.

– A legnagyobb különbség az egyházmegyei és a tábori lelkészi szolgálat között az, hogy mi akár 24 órában is együtt lehetünk. Ha én egy csapattal kimegyek mondjuk külszolgálatba, akkor fél éven keresztül 24 órában együtt vagyok olyan emberekkel, azzal a korosztállyal, akikkel a lelkészek itthon nem nagyon találkozhatnak, merthogy dolgoznak. Én viszont éppen munka közben lehetek velük.

– Tábori lelkészi szolgálat vagyunk, de nem a szolgáltatás az elsődleges. Teológiailag nyilvánvaló a mise és a szentségek szerepe, de a legfontosabb mégis az együttlét. Ha az hiányzik, ha nincsenek kapcsolatok: akkor a lelkész is csak egy a sok közül. Ha az ember csak megérkezik, mint a mennyből az angyal, aztán szikrázik egyet és eltávozik: az lehet szép, de értelme nincs sok.

– A kitüntetések? Egyetlenegyet, az államit mutattam csak meg az akkor már betegeskedő édesapámnak – hogy büszke lehessen. Elvittem, az ágyban odaadtam neki, ránézett, és azt mondta: „kisfiam, hozzál már egy pohár vizet nekem…” Az volt az a pillanat, amikor hazaérve az összes érdemérem dobozát lecsuktam. A szalagsávon kint vannak, de a dobozok azóta csukva. Apám helyre rakott.

– Mindenkinek azzal kell jóban lennie, akivel egy szinten van. Velük fog együtt megöregedni, ezekre a kapcsolatokra számíthat később. A hatalomról meg annyit, hogy ha valaki elöl menne, de nem követi senki, hát, akkor az inkább csak sétálgat. Hogy kövessék az embert, ahhoz példa kell. A seregben mondják: „ha a parancsnok leül, a beosztottak megágyaznak”. A parancsnok az, aki először kel és utoljára fekszik, utoljára eszik.

– Egy történet a Gondviselésről? Történeteim vannak, de hogy melyiknek van köze a Gondviseléshez, azt nem az én tisztem eldönteni. Mégis: akadnak pillanatok a közös életben, a találkozásokban, amikor felsejlik: itt tán többről van szó az emberinél. Amikor egy katona odajön egy misszió végén, átad egy tőrt, és azt mondja: „ezt azért adjuk neked, mert azon tisztek közé tartozol, akikért itt maradnánk” – és nem a hosszabbításra gondol…

– Ha az ember el tudja érni, hogy a saját korával egy időben éljen ott, ahol éppen lennie kell, akkor megtette, amit kell.