2012.12.07. 18:43
Krisztusra várva
Árvaház. Tudom, már nem használják a kifejezést (nyelvi leleményben mindig a valóság előtt járunk), mégsem tudom kitörölni elmémből ezt a fájdalommal átitatott fogalmat.
Pedig hosszas beszélgetések során sok mindent megtanultam a család nélküliek és a családon kívül rekedtek világáról. Tudom, Fejér megyében közel nyolcszáz kiskorú, egy falunyi gyermek él intézetben vagy hivatásos nevelőszülőknél. Tudom, csak mintegy tizedük árva vagy félárva, mégsem tudok másként gondolni az intézményre - és megkövetek mindenkit, aki áldozatot nem ismerve, mérhetetlen szeretettel foglalkozik a gyerekekkel -, mint árvaházra. Ki az árva? Aki elveszítette édesanyját és/vagy édesapját - vágnánk rá gondolkodás nélkül.
Apátlan-anyátlan - olvashatjuk a magyar szinonima-szótárban is, de ez a kérdés nem egy iskolai feladvány, nem kvízkérdés. Erre a kérdésre az értelem, a paragrafusok soha nem adhatnak igaz választ, azt csak a lélektől várhatunk. Tavaly advent idején Martonvásáron jártam, elvittük az ottani otthon kis lakóinak a karácsonyi ajándékokat. (Felhívásunkra közel nyolcszázezer forint gyűlt össze, amiért ezúttal is köszönet az adakozóknak!) Az a délután életem egyik meghatározó élményét jelentette. A ház tiszta, karácsonyi díszbe öltöztetve, a gyerekek arcán a várakozás feszültsége. Az ünnepé. Énekelnek, verset mondanak, törik a szót, törik a lelket. Tudják, a karácsony ünnep, azt viszont sokan nem, hogy a karácsony családi ünnep.
Ne a koldulás jelentse az intézetből kikerülő gyerek számára a holnap biztonságát! (Fotó: Elekes András)
Számukra nem adatott meg az együttlét meghittsége, pedig van családjuk, mégis árvák. Ők a legárvábbak, mert naponta megélik, hogy valamiért nem kellettek. Néztem az arcokat, s megéreztem, miért állítják meggyőződéssel, hogy az arc a lélek tükre. Azokban a gyermektekintetekben tükröződött az élet teljes valósága. Sokak szerint ezek a gyermekek olyan körülmények között élnek, amelyet számtalan magyar családban megirigyelnének. Igaz, sokaknak a napi kenyérre is alig jut, s vacogva bújnak egymáshoz az ágyban, egymástól remélve a meleget, mert a nedves fa csak füstöt okád.
Többségük magától megvonja a falatot, hogy legalább a gyereknek jusson. Hallgattam az intézményi gyerekek történeteit, megdöbbentett a koraérettség, amellyel szembesültek saját rövid életükkel. Sokan nem látták összedőlni a hidat, amely a család, a természetes világ felé vezet. A többiek csak vágyakoznak a vér szerinti ölelésre, az anya megnyugtató szavára, az apa nyújtotta biztonságra. Elvesztett világ? Próbáljunk segíteni ezeknek a gyermekeknek megtalálni az utat a mi világunkba! Hogy kikerülvén a fészekből, ne a koldulás, prostitúció, a tolvajlás vagy a drogcsempészet jelentse számukra a holnap hamis biztonságát. Van kiút. Tisztelt, megbecsült személyiségek bizonyítják ezt. Csak esélyt kell nyújtani a sors vétlen áldozatainak. Ne szalasszuk el az alkalmat! Cselekedjünk együtt, s Jézust várva lelkünk békével telik el!
A Hírlap, akárcsak tavaly, ebben az esztendőben is az állami gondozottak helyzetén szeretne segíteni. Kiadónk, a Pannon Lapok Társasága és szerkesztőségünk számlaszámot nyitott a gyűjtéshez. Segítsünk együtt a gyermekeken, akik családon kívüliségük folytán eleve hátrányos helyzetűek. Elismerésre érdemes példák igazolják, nem lehetetlen állami gondozásból indulva boldogulni az életben. Ehhez azonban segítségre van szükségük! Segítsünk közösen! Köszönjük!
Számlaszám: 10300002-10583146-49020029 közlemény: adomány
