"A gyermek a csodák csodája - nem is tudom, hogy lehet ezt abbahagyni..."

Az elismerést azok kaphatják, akik szakmai vagy közszolgálati munkájukkal hozzájárultak az egészségügyi és szociális, valamint családvédelmi ellátás fejlesztéséhez.

-Úgy beszélik, meglepte a díj.

-Nem számítottam rá. Én mindig azon az oldalon voltam, ahol másoknak jártak ki kitüntetést jól vagy rosszul, biztos, hogy többet kellett volna ott is teljesíteni. 1990-ig egészségügyi kitüntetést nem kaptam. A hangulat, a törődés megérintett, de mivel ez egy életműdíj, tényleg meglepődtem nem érzem úgy, hogy a pályám vége felé tartok. Amíg bírom fizikailag, addig szeretném csinálni és azt sem tudom, hogy lehet ezt abbahagyni.

-Az emberek megbecsülése csak elérte: szülőfaluja díszpolgára lett, tavaly pedig az egyik legrangosabb Móron alapított civil díjat is átvehette. Utóbbit rögtön fel is ajánlotta valakinek. Szokatlan gesztus, kinek szólt?

-Valóban. Így lettem díszpolgár a szülőfalumban, Pázmándon, 1998-ban, ami szintén nagyon váratlanul ért. Ennél nagyobb elismerés annak, aki elkerül 14 éves korában egy faluból, talán nem is létezik. A mai napig hívnak és keresnek ez egy rendkívül szoros kötődés. Ami szintén nagyon meghatott, az egy civil kitüntetés, az Aphelandra Díj volt. Az olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit nem gondoltam volna. Ezt a díjat két nagyanyám, a Don-kanyarban ottmaradt nagybátyám és a családom emlékére ajánlottam és ebben bent van a nagy család is, a Szent György kórházi barátok is. Anyai nagyanyám korán elvesztette a férjét, egyedül nevelte nagybátyámat és anyámat. Nagyapám bányász volt, amikor balesetet szenvedett. 1931 januárjában ide kerül a Szent György kórházba, három hónapi élt itt. Az én nagyanyám Pázmándról 77-szer volt nála gyalog. Később fiát, a nagybátyámat, aki nem akarta magára hagyni mozgásképtelen barátját, a Don-kanyarban veszítette el. Ők olyan példát adtak, ami egész életemben előttem állt. Beteges gyerek voltam de a háború után ki nem volt beteg? és éppen az egyik kórban haldokoltam, amikor, emlékszem, ott ülte mellettem, s mondogatta: Ne menj el kisfiam! Én úgy tartom, akkor ő hívott vissza. Ő volt az, akinek először megvallottam, hogy orvos szeretnék lenni sajnos korán elveszítettük. Itt a Szent György kórházban halt meg epehólyag-gyulladásban. A másik nagyanyám éppen ilyen csodás ember volt. Benne egy olyan hihetetlen jóság és intuitív erő volt, amit soha nem tudtam megfejteni. Ő megérte, hogy orvos lettem. Kaptam tőle egy orvosi táskát, amit a mai napig őrzök. Ő 1979-ben került be a kórházba, 86 évesen. Főnököm, Kabai főorvos utolsó betege volt. Amikor bekerült az intenzív osztályra, s ott ültem vele, fogtam a kezét, azt mondta: kisfiam, ez nem kórház! Ez a jajház, mert annyi itt a jaj . Szinte végrendelkezett, s azt ajándékozta, mikor végül meghalt, ott a betegágyban, hogy: a családunkra jellemző alázattal szolgáld a beteg embereket, kevesebb legyen a jaj ! Ez volt az én örökségem!

-Ezek után nem tűnik magától értetődőnek, hogy a gyermeksebészeten kötött ki. Hogy került a területre? Ez egy más világ itt nem elég gyógyítani, ápolni, egy kicsit pedagógusnak, anyának, apának is kell lenni.

-Ez egy nagyon hálás terület. A gyerekek jól és gyorsan gyógyulnak, nagyon jó velük. Ezt magam is tapasztaltam, amikor a fiam műtétje után alig egy órával már játszani akart a folyosón. A gyermek több mint csoda: a csodák csodája. Itt őszintének kell lenni, mert a ő is cserébe az az ajándék, hogy gyorsan gyógyul és még évtizedek múlva is, igaz, már felnőtt emberként, rám köszön az utcán. 1976-ban jött létre a Sebész Társaságon belül a gyermeksebészeti szekció, jelentkeztem oda. Főleg azért, mert elég sok gyermeket operáltunk, különösen ügyeletben, ez engem nagyon megérintett. 1979-ben alakult meg a Gyermeksebészeti Társaság, annak alapító tagja vagyok. 1983-ban három évre felkerültem Budapestre, ahol a Heim Pál Kórházban tanultam és szakvizsgáztam gyermeksebészetből. Amikor az új kórház épült, az akkori vezetés úgy döntött, kialakítják a gyermeksebészeti osztályt. 1986. január 8-án kezdtünk 14 ággyal, a sebészeti osztályhoz tartoztunk, de önállóan ténykedtünk. Évente közel nyolcszáz gyermeket operálunk, 1200-1300 kezelünk az osztályon, a rendelésen pedig közel tízezer gyermeket látunk el.

-Ezt az interjú-felkérést először el akarta utasítani. Azt mondta, inkább első mestere, Kabai László emlékének szenteljünk felületet. Ismét másnak jár ki kitüntetést?

Kabai László, első mesterem, főnököm zseniális sebész volt. Februárban lenne 100 éves egy megemlékezést tervezünk. Kívülről kemény embernek tűnt és tényleg az is volt. Nehezen engedett közel magához bárkit. Amikor már búcsúzófélben volt, mondtam is neki, hogy milyen szerencsés, hiszen így kevésbé viseli meg egy-egy beteg elvesztése vagy a problémák. Csak annyit mondott: " Ne hidd! Éjszaka minden öltésemet végigelemzem, hogy hol hibázhattam ." Ha valaki, ő igazán megérdemelné azt, hogy a város elismerje!

Név: Kerkuska László

Életút:1946-ban Pázmándon született. A fehérvári József Attila Gimnáziumban érettségizett. Az egyetem után 1971-ben került vissza a városba. 1983-ban három évig a Heim Pál Kórházban tanult és szakvizsgázott, de a Fejér Megyei Szent György Kórházban járta végig a ranglétrát. Három sebészeti ágból is diplomát szerzett. Nős, két felnőtt gyermeke van. Felesége is az egészségügyben dolgozik.