Kénytelen voltam mindig azt csinálni, amit akarok – Interjú Szarka Tamással

Milyen januári népszokásokat tart?

Igaz ugyan, hogy egy pici faluból, Királyrévből származom – nem is mentem onnan messze lakni, fölvidéki vagyok, nem költöztem Magyarországra –, ahol azért a néphagyomány meglehetősen élt, a lakodalmakban bizony még népzene is szólt, de januári népszokásról különösen én nem tudok, nem tartok.

Lencsét sem evett elsején?

Ó, dehogynem! Kell, kötelező lencsét enni, ettem is persze: rajtam ne múljon.

Melyik volt az első népdal, amit megtanult?

Én még funkciójában hallottam a népdalokat, de hogy az első mi volt, meg nem mondom. Emlékszem egy énekversenyre, ahova megtanultam kettőt, de addigra én már sokat tudtam: ösztönből.

Mit is jelent ez, hogy funkciójában hallotta a népdalokat?

Például a menyasszonykísérő, akkor hangzott el, amikor kísérték az édesanyjától búcsúzó lányt, nem színpadon, nem utólag, nem gyűjtéskor. Mindig ugyanazt játszotta a cigánybanda. Vonultak, a bőgős bőrszíjjal akasztotta nyakába a hangszerét. Meglehetősen sajnáltam én a bőgőst ezért… Voltam olyan 5-6 éves. Elzárták az utat a násznép elöl. Jött a vőfély, akinek ki kellett váltani a menyasszonyt – pénzzel, pálinkával –, hogy aztán továbbengedjék. Innen van a szólás: „Álljon meg a nászmenet, (…) van a menyasszonynak!” Biztos mindenki ismeri, de a mai világban ugye, főleg Nyugat-Európában, ez a mondás okafogyottá vált. Ott ez már, hogy úgy mondjam, tökmindegy.

Meddig élhette meg így, funkciójában a hagyományt?

Nálunk még voltak sátoros lakodalmak, arra emlékszem igazán. Mindent otthon szerveztek, főztek meg. Szűk udvarok, nadrágszíj telkek fölé feszítették ki a sátrat, odajött a násznép. Borzasztó izgalmas volt nekünk, gyerekeknek. Hátul főztek az asszonyok, mi rohangásztunk föl-le. Még disznót is öltek nagyobb lakodalmakkor. Azt saccolom, hogy a hetvenes évek végéig.

Mendikáláskor szintén funkciójában szóltak a karácsonyi dalocskák. A mendikálás kántálást jelent. Később jöttem rá, hogy Magyarországon nem nagyon ismerik ezt a szót. Úgy-ahogy megismertettem az emberekkel azáltal, hogy úgy neveztem el az első karácsonyi anyagunk CD-jét, hogy Mendika, bár főnévi formában én nem hallottam ezt a szót soha, csak igeként. Nos, ez a mai napig van! Sosem halt ki igazán. Gyerekek most is járnak, húsz éve is bekopogtak. Például ez a szokás megmaradt, és úgy látom, hogy nem is fog egyhamar kimúlni, mert egyre izgalmasabb ez azoknak is, akik fogadják a kántálókat, mendikásokat, és azoknak is, akik énekelnek.

35 éves múlt a Ghymes, március 24-én ünnepi nagykoncert a fővárosban. Nemrég megváltozott a név. Miért?

Gyula több mint tíz éve játszik önálló programokat is, sokkal előbb hozott ki szólólemezt is, mint én. Én is alakítottam egy másik formációt. A lényeg az, hogy én is játszom külön is, s oda írtam új anyagokat: a régiek mellett mindig kellenek az új dalok is, ezek együtt adnak értelmet és erőt a zenekarnak. Ezeket az új anyagokat így lehetett behozni, hogy a Szarka Tamás és zenekara egyesült a Ghymes együttessel. Ezt Gyulával pár héten keresztül átbeszéltük, ő ezt elfogadta. Külön utakon járunk sokat, aztán találkozunk a Ghymes-, most már Szarka Tamás & Ghymes-koncerteken. 35 éve együtt játszunk, meddig tart, nem tudom, de biztos vagyok benne, hogyha mindenki együtt fog dolgozni a testvérével 35 évig, ez a világ szebb lesz!

Azt viszont ne követelje rajtam senki, hogy kivel zenéljek együtt! Ezt én tudom eldönteni a legjobban. Én soha senkitől nem kérdeztem meg, hogy mit csináljak. Kénytelen voltam mindig azt csinálni, amit akarok. Ez nem olyan egyszerű. Az esetek zömében könnyebb, ha megmondják, mit csináljunk.

Nem is akart soha főnököt?

Dehogy! Főnököt játszani is kifejezetten rühellek, pedig helyenként kell, de nem foglalkozom ezzel különösebben, ugyanis sokkal jobban szeretek muzsikálni és zenét írni, nekem ez a heppem. Az elmúlt 19 évben tulajdonképpen nem volt főnököm. Mondják mégis, hogy van: a csodálatos zsűri. De a közönség mégsem az, és nem is játssza el: elfogadják, szeretik, amit csinálok. Ha nem tennék, akkor is muzsikálnék, a legfontosabb, hogy nekem tessék, mert ez nem ipar. Abban a pillanatban iparrá válna, ha azt nézném, hogy hány embernek tetszik a zeném. A Ghymesben is mindig mindent ösztönből csináltunk. Semmiféle számolás nem volt, ügyvéd sem volt, ahogy fodrászom se, és a szemöldökömet se húzták ki soha, szerződéseket se tanultam írni. Ösztön, ösztön, ösztön: mint maga a zene.

Más. Mi a helyzet most magyarok és szlovákok között Felvidéken? A nagypolitikában a V4, a külpolitika miatt most jobb az összhang.

Teoretikus dolog, amikor a nagypolitikában összeborulnak, mégis rendkívül jólesik. Eleve nagyon jólesett, hogy észrevettek minket, fölvidéki magyarokat Magyarországon, hiszen 45 évig nem. Aztán voltak és vannak most is, akik észrevesznek. Ez talán már több is a szépnél. A dolgainkat viszont otthon kell intézni, lent, alul. Természetesen a hungarofóbia, az él és virágzik Szlovákiában ugyanúgy, mint Romániában, ezt kár lenne tagadni. Sőt már 15-18 éveseknél is megvan ez. Nem tudom, hogy ez zsigeri, vagy genetikusan alakul így… Per pillanat nem vérre megy. Verekedtem is én anno eleget Nyitrán – oda jártam főiskolára –, mindig a nyelvhatáron van a gond. Máskülönben, amikor lebontjuk a viszonyokat mikro kapcsolatokra, ott már az dönt, hogy ki, milyen ember. Van olyan szomszédom, aki magyar, de három éve nem beszéltem vele, és van szlovák, nagyon bájos hölgy, aki telefonál és segít, ha nyitva marad a garázskapum.