Karácsony a forradalom közepén

Két nappal karácsony előtt indultam a „világhírű” 120-as Škodámmal Szombathelyre egy kollégámhoz, közös dolgaink megbeszélésére. Úgy félúton megálltam egy pihenőhelynél, tankoltam és felmentem egy magas épület emeleti vendéglőjébe ebédelni. Kora délután volt, a teremben hatalmas zaj és tömeg. Milyen őrült zajosak ezek az emberek, gondoltam. Odalépett hozzám egy kissé már kapatos öregúr és azt mondta: „Fiatalember nem ünnepel velünk, Romániában felszabadultak a népek, mindenkit letartóztattak, a vén zsarnokot is!” És már milyen részegek, hogy ilyen baromságokat mondanak, tettem hozzá magamban.

Szombathelyen a kollégámat nem találtam otthon. Ez már gyanús volt. Kőszegre hajtottam K. László grafikus barátomhoz. Náluk már nagyszámú vendég ült euforikus állapotban a televízió képernyője előtt és figyelte a bukaresti eseményeket, ezeket a volt állami televízió „forradalmárok” által elfoglalt stúdióiból közvetítette. Tehát a vendéglőben, az idős úrnak igaza volt. De Erdélyben még a nyolcvanas években is az emberek úgy gondolták, hogy a romániai „fasiszta kommunizmus” az idők végezetéig fog tartani.

Ezen az éjszakán ismertük meg részleteiben a temesvári eseményeket is. A „hallgatás falát lebontó” Tőkés László szolgálati rezidenciáján történtekkel együtt, ahol magyarok, románok és szerbek vállvetve védték a templomot és a hozzátartozó épületeket a bennük tartózkodókkal együtt. Több száz embert halálra kínoztak egy temető ravatalozójában, és a nejlonzsákokba csomagolt holttesteket napokon át teherautókkal szállították egy fővárosi krematóriumba. Bukarestben a katonaság átállt a lakosság oldalára, de voltak olyan ismeretlen kilétű fegyveres testületek, akik a civilek és a román hadsereg katonái ellen harcoltak. A központi rádió- és tv-stúdiókban a közéleti és kulturális életből ismert személyiségek váltották egymást, akik hitet tettek egy új, demokratikus, és modern Románia mellett. A „Kárpátok géniuszát” valóban letartóztatták és feleségével együtt egy rögtönítélő bíróság döntése alapján kivégezték.

De mi történt ezekben a napokban Magyarországon? Segélyszállítmányok százainak útnak indítása, amelyek élelmiszert, gyógyszert, kötszert, meleg ruhákat és egyéb használati cikkeket tartalmaztak. Magyarország és Románia, magyarok és románok ismételt szeretetteljes egymásra találása egy olyan ügy kapcsán, amelyben mindenki a sikert akarta, azaz a társadalmi önrendelkezést és egy szabad, független Romániát. Szombathelyen az első élelmiszerekből álló szállítmány, egy óriási teherautó néhány órán belül elindult. A gyűjtés az Életünk című folyóirat szerkesztőségében zajlott. Mikor a szállítmány a szerkesztőség elől elindult, több százan voltak a helyszínen.

Erdélyben az emberek tömegesen áramlottak a templomokba, ahol katolikus papok és református lelkészek megköszönték híveik nevében anyaországi honfitársaiknak azt a sokféle segítséget, amiben részesítették őket. Ugyanez elhangzott a román ortodox templomokban, de a bukaresti metropolita részéről is. Civil notabilitások, politikusok, a tudományos-, kulturális élet legismertebb szereplői mondtak köszönetet Magyarországnak. Marosszék fővárosában Sütő András és Kincses Előd szólt román és magyar nyelven a főtéren összegyűlt tömeghez, történelmi megbékélésre, kölcsönös felebaráti szeretetre, együttműködésre és közös munkára kérve az embereket. A katolikus templomban a reménykedő, átszellemült arcú híveknek a plébános az alábbiakat mondta: „Krisztusban szeretett drága testvéreim, Isten kegyelmének köszönhetően valósággá válik, hogy az elmúlt évszázadok szenvedései, megpróbáltatásai, tulajdon- és jogfosztásai, valamint országvesztései után, mostantól egy másik, talán igazságosabb világ veszi kezdetét, amelyben visszakaphatunk valamit abból, amit elvettek tőlünk.” Hasonlóképpen nyilvánult meg Erdély református püspöke is.

Ezeken a forradalmi napokon számos erdélyi, kisebb- nagyobb faluban az öreg sekrestyések, harangozók és templomszolgák elővették a hosszú évtizedek óta rejtegetett történelmi zászlókat. Így tett a szolokmai Domokos bácsi is, és mikor megkérdezték tőle, mit forgatott a fejében, így válaszolt: „Édes fiam, hátha történik valami jó velünk, és akkor kéznél kell legyen.”

Hát ilyen volt az anyaországi magyaroknak és Erdély népeinek közös karácsonya 1989 decemberében, mikor azt hittük valódi történelmi fordulat kezdődik, és nem egy szép, de egy jobb, igaz új világ következik, amiben nemcsak ígéreteket kapunk, hanem lehetőségeket, melyekkel eredményesen és alkotó módon tudunk élni.

Tudjuk, hogy mindebből alig valósult meg valami, és ma már egy apokaliptikus világban élünk. De ez már egy más történet. Ezen december végén az utolsó hétköznapok egyikén K. Zsigmond ünneplőbe öltözve délcegen lépegetett a makfalvi templom előtti úton.

Az esperes megkérdezte: „Te Zsiga, hová sietel dologidőbe így kiöltözve?” „Megyek ki a temetőbe, tiszteletes úr – válaszolta – beszédem van apámmal, elmondom mi történt eddig, majd megfaggatom a hogyan továbbról. Aztán az alkalomhoz illő gúnyát öltöttem magamra, ahogy kell.”

Igen, ahogy kellene.