Igazi rémtörténetet osztott meg a hallgatósággal Bödő István

Az MNL Fejér Megyei Levéltára főlevéltárosa, Bödő István jóvoltából jutottunk az értesüléshez csakúgy, mint az ügy korabeli sajtó-dokumentumaihoz. Mivel a bírósági levéltárak hivatalos anyagait a történelem vihara elsodorta, az eset csupán a korabeli lapok hasábjain maradt fönn.

A székesfehérvári csendőrség is bekapcsolódott a nyomozásba, ahol már kilenc rablógyilkosságot emlegettek

A rémtörténet antihőse egy 22 éves fiatalember, akiről a Kis Újság szerzője az 1937. március 24-i, szerdai lapszámban így írt: „Szinte csodálatos, hogy ez az alacsony, talán 164 centi magasságú, sovány testű útonálló hogyan fojthatott meg embereket, akik között bizonyára izmosabb és erősebb is akadt. Csak a kemény, dacos áll mutatja, hogy ez az ember nem ismer könyörületet.”

Március 24-ére már szinte teljes terjedelmében kibontakozott az, a közvéleményt izgalomban tartó eset, amelyről az első híradások még március 13-a környékén születtek. A váci fegyház egyik elítéltje, aki négyéves büntetéséből egy esztendőt már letöltött, az intézet falai között kivallotta: a lelkiismeretét sokkal súlyosabb bűnök is terhelik, mint az őt fegyházba juttató rablótámadás. Egyes lapok szerint álmában sikoltozva árulta el magát, mások szerint nappal, a fegyházban végzett börtönmunka közben kezdte emlegetni korábbi áldozatait. A dolgot a hatóságok mindenesetre komolyan vették, és az elítéltet útnak indították, hogy a kibukott ügyeket – vallomásai nyomán – a bűntettek helyszínein rekonstruálják.

Az első helyszíni szemlét a szolnoki Holt-Tisza partján, 1937. március 10-én, szerdán tartották, ahol az elkövető öt évvel korábban, alig 17 évesen agyonverte és kirabolta Szabó Ferencet, egykori csavargótársát. E szemléről a Kis Újság március 12-én, pénteken számolt be: „Már három gyilkosságot ismert be a szolnoki rém” címmel. A Friss Újság másnapi, szombati számában azonban az áldozatok száma hirtelen 11-re ugrott. Addigra derült ki, hogy – a szolnoki mellett – a székesfehérvári csendőrség is bekapcsolódott a nyomozásba, ahol immár kilenc rablógyilkosságról és két emberölésről szóltak a hatósági hírek. Az újság fehérvári tudósítója szerint a hét során a rém helyszíni szemléken járt Csákberényben, Érden és Berhidán is – a törökszentmiklósi, mosonszolnoki és szolnoki szemléken túl.

A keze véres lehetett

Mindezt sikerült még ugyanazon szombaton a Kis Újságnak azzal megfejelnie, hogy a vérszomjas rém, Fehérvár után, időközben újabb gyilkosságról vallott. E szerint a legelső, Holt-Tisza parti rablógyilkossága után pár nappal egy 30-35 éves nőt vert agyon és rabolt ki – szintén az árnyas Tisza-parton. A szombati rémhírversenyt a Kis Újság nyerte 12 gyilkossággal, amelyhez a még aznap, a Magyarország hasábjain megjelent tudósítás már csak azt tudta újdonságként hozzáfűzni: „Már kilencéves korában örült a vérnek a szolnoki rém”. Szunyog Lajos ugyanis – mert itt az idő, hogy néven nevezzük a cingár ámokfutót – azt vallotta: kilenc-

éves korától érdekelte a vér, és kifejezett örömet okozott neki, ha a keze véres lehetett.

A másik lap név nélkül közölt jegyzetének szerzője a virágvasárnapi kiadásban nem minden rezignáltság nélkül fogalmazott így: „lehet, hogy mire a 8 Órai Újság e száma megjelenik, már a huszonkettediknél tart. Neki elvégre egészen mindegy, hogy tizenegy vagy huszonkettő, vagy negyvennégy. Nyilván nem rajta múlt, hogy most, amikor elfogták, nem a századik vagy a kétszázadik áldozatnál tartott. Egyszerűen nem futotta az idejéből.”

Önként ajánlkozó, könnyű erkölcsű

A Szunyog-ügy következő hete a hírgazdag első hét után jobbára eseménytelenül indult a sajtó számára, így az újságíróknak volt idejük a szolnoki rém gyermekkorával és a feltárt gyilkosságok részleteivel foglalkozni. Megírták, hogy Szunyog Lajos már kilencéves korában, egy vasvillával súlyosan megsebesítette testvéröccsét, akit aztán – tettét leplezendő – a lovak alá lökött. Ám azok nem taposták halálra – Szunyog viszont az aszódi javítóintézetbe került, és családja minden kapcsolatot megszakított vele. A női áldozataival kapcsolatban megírták: Szunyog többnyire önként ajánlkozó, könnyű erkölcsű (ma tán úgy mondanánk: szeretetéhes) lányokkal végzett. Egyikőjük, Őri Teréz meggyilkolásáról így vallott: „a Tisza partjára értünk, elkaptam a nyakát, azt hitte, meg akarom csókolni, nem is ellenkezett, mire könnyűszerrel megfojtottam”.

Csupán tíz év fegyházbüntetésre ítélték

Március 19-én, pénteken újabb fejlemények mutatkoztak, ugyanis Szunyog további két gyilkosságot ismert be. 1934 márciusában megfojtotta és a Tiszába dobta Győri Anna pincérlányt, majd két hónap múlva, Adonyban Jámbor Ilona „falusi lányt”. Minimum 13, egyes lapok szerint 15 áldozatnál tartunk tehát, a korabeli sajtó pedig már minden részletében kidolgozta az elvetemült gyilkos portréját, aki előszeretettel gyilkolt terméskővel, csak hogy vérben tocsogjon – amikor Szunyog, még aznap, ismét vallomástételre jelentkezett, és – a Friss Újság 1937. március 28-i írása szerint – így szólt: „Alássan jelentem, hazudtam. Összes vallomásomat visszavonom. Nem vagyok gyilkos, nem öltem én meg senkit a világon.” A hitetlenkedő nyomozóknak pedig így indokolt: „Meg akartam szökni. Gondoltam, hogy ha a csendőr urak ide-oda visznek … biztosan el tudok szökni a kezeik közül.”

Az orvosilag épelméjűnek vizsgált Szunyogot még aznap, 1937 nagypéntekén visszaszállították Vácra, és megkezdődött a büntetőpere. Vallomás hiányában két évvel később végül „csupán” három gyilkosságot sikerült rábizonyítani, ám mindegyiket még Szunyog 18 éves kora előttről, így a vádlottat csupán tíz év fegyházbüntetésre ítélték – amint az a Magyar Távirati Iroda 1939. május 25-i, esti híradásából kiderült. Addigra azonban jószerével már senki sem emlékezett a szolnoki rémre – akinél sokkalta nagyobb félnivaló közelített éppen.