Hétköznapi csalódások

Nemrégiben olvastam valahol egy emlékezetes, példabeszédszerû szövegrészletet. Egy apa és egy vallásos ember között folyt a diskurzus arról, hogyan is kell megmutatni híven a világot a következõ generációknak. A szülõ váltig hangoztatta, hogy a legjobb, amit tehet, ha megkíméli a gyermekét azoktól a rossz dolgoktól és csalódásoktól, amelyeket õ átélt az élete során. Nem engedi majd veszélyes sziklákra felmászni és autót vezetni, hogy semmilyen baleset se érhesse és nem engedi rossz emberek társaságába, akik csak megrontják majd a gyermek gyenge lelkét. Hiszen minden szülõ a legjobbat kívánja a gyermekének, mondta az apa. A pap viszont rávezette arra, felnõtt korára miket tanult meg a csalódásokból és kudarcokból, s mi mindennel gazdagodott azáltal, hogy feladta a sebezhetetlenség burkát, s megnyitotta a lelkét a világ felé.
Sokszor lehetnénk fültanúi hasonló párbeszédeknek ma is, ha nem gondolnák magukban azt, milyen fárasztó is megélni a kudarcokat. Pedig olyan ez, mint amikor egy csekély mértékben gyógyszernek beváló mérget, kis adagban adagolva hozzászoktatják a szervezetet a méreganyag késõbbi legyûréséhez. Az élet is elõbb kis adagokban adja a csalódásokat, amelyek kezdetben pálya- és párválasztáskor érnek minket, hogy néhány év viszonylagos nyugalom után egzisztenciánk, vagy netán szeretteink elvesztésével térjen vissza, s mutassa meg magát újra nem tûntem el, csak kíváncsi vagyok, mi tanultál a jóból, mert most rossz jön.
Kudarcainkból tanulni emberi voltunk talán legnehezebb része. Viszont ha sikerül, a Sors erre osztja a legnagyobb ötösöket.