Hegedűs2 az érzelmeit is a képeibe transzformálja

Bár Hegedűs2 László élete sűrűnek fest, mégis megkérdezem: magányos ember? Milyennek látja az elmúlt 70 évét, ami Nagyhalászról indult?

– Esterházy Péternek, aki áprilisban lett volna szintén 70 éves, van (volt) egy kimerítő válasza erre a kérdésre, amit az 50. évfordulóm kiállításmegnyitóján mondott: „Végül is a munkái egy magányos embert mutatnak – bár ezt ingerülten azonnal vissza is lehetne utasítani, mert hát ki nem magányos; tehát ő nem személyében magányos, illetve ez érdektelen, hanem művész mivoltában. Éppen azért, mert jó művész és mai. És így nem bír más lenni, mert nincs mögötte közösség, nincs mögötte semmi, és ezért olyan furcsák a dolgaink.” Nagyhalászról 14 éves koromban kerültem el. Pécs, Budapest, Nagyhalász-Nyíregyháza, Pécs, Kecskemét, (Budapest), Székesfehérvár, Csákberény. Ezek voltak eddigi életem megállói. Itt jegyzem meg, hogy a Wikipédiában, nem tudom ki rakott össze egy-két adatot rólam, én biztos nem, mert időt erre még nem tudtam szánni, de a Képzőművészeti Egyetem nem stimmel. Viszont az életem alakulhatott volna úgy is, hogy ha a Képzőművészeti Egyetem, akkor még főiskola urai nem tanácsolnak el, akkor Budapest lett volna a fő városom és Cseh Tamással is megmaradt volna a barátságunk. 1970-ben egy lány (Baktay Erika) mutatott be neki, mondván, hogy nekünk találkozni kell. Ez meg is történt a Fiatal Művészek Klubjában. Aztán szintén hármasban a Műcsarnok lépcsőjén jöttünk össze, egy emlék műtárgy és egy Grundig magnó cseréjére is sor került. Mivel ez már a kirakatrendezői iskola vége felé volt, nem maradhattam tovább Budapesten. Tamással a barátságunk levélben folytatódott, egy levele a költözködéskor került elő. Engem szerződés kötelezett arra, hogy az iskola után egy évet kirakatrendező és dekoratőrként Nyíregyházán dolgozzak. Az egy év letöltése után szüleim a budapesti lakhatási lehetőséget nem tudták finanszírozni, munkám sem volt, így fiatalságom előző színhelyére, Pécsre tértem vissza, ahol a Moziüzemi Vállalatnál dolgoztam, mint a filmek nagy transzparenseinek festője. Életem legnagyobb részét Székesfehérváron töltöttem és ez már így is marad. Most sem szakadtam el a várostól, csak az alkotói teremet a természetbe, Isten kertjébe helyeztem át.

Fiatalon bizonyára forrt ön körül az élet, viszont mintha a biztonságot a fehérvári tetőtérben és Csákberényben lelte volna meg. Mi köti Fejérhez?

– Valóban, fiatalon rengeteg energiája van az embernek, zajlott is körülöttem az élet, ezek közül már az eltöltött idő hosszúsága miatt is, a kecskeméti, de főleg a székesfehérvári idők voltak a legemlékezetesebbek. Még ötven, hatvan évesen is fiatalok vettek körül, de ez fárasztó és az idő múlása is figyelmeztetett. Az alkotói munka belső igénye és kényszere sem hagyta, hogy megosszam az időmet. Így lehetőségeim függvényében teljességgel a munka felé fordultam, leválasztva minden mástól. Az alkotómunka az életem. Menedéket pedig a székesfehérvári padlástérben és Csákberényben találtam meg.

Képzőművész, fotóművész, filmrendező is. Ha nem a díjak sorát nézzük (az állami Munkácsy- és Balázs Béla-díj, vagy a fehérvári Deák Dénes- és a megyei Príma díj), akkor – tudom, balga a kérdés – hova sorolja magát, melyik művészeti ághoz?

– Ha nagyon röviden akarok erre válaszolni, akkor egyszerűen vizualistának tartom magam. A képző-, fotó- és filmművészet közös nevezője a vizualitás. Ezt a nyelvet „perfekten beszélem”, és rálátásom is van ezekre a műfajokra és emberi hozzátartozóira. (Ritkán nagy „E-vel az emberi.)

Lehet, hogy ellentmondok, de olyan érzésem van, hogy a groteszk montázstechnika uralja a képzőművészetét. Mintha egy-egy momentummal, képpel, fotóval ízekre szedné a lelket, lelkeket, és azok csak lebegnek a képei körül. Milyen emberi sorsokkal találkozott élete során? Hányszor érezte úgy, sírni kell?

– Ilyen költői elemző mondatot még nem hallottam a képeimről, de nagyon kifejező, és igaz. Képeimen a színeken és formákon túl erősen ott a lélek is. Ezek szerint ez érezhető. Érzékenység nélkül szerintem minden csak szín és forma, színlelés és formalitás. Az emberi sorsok is érzékenyen érintenek meg, de így vagyok az állatokkal, növényekkel is. Például amikor valaki letör egy több éve növekedő faágat, mert esetleg útjában van, akkor úgy érzem, mintha a kezemet törnék el. Én az érzelmeimet magamban tartom, de előjönnek a képeimen.

Bezárt mindenkit az új király, ez a kis koronás vírus. Hogy látja, megváltoztak az emberek? Milyenné lettünk? Meghívást kapott Jesús Del Hoyo Arjona professzortól, Katalónia hivatalos grafikai szövetségének dékánjától, hogy vegyen részt a K19 témában egy virtuális plakátkiállításon, de számomra izgalmasabbnak tűnik, hogy a Krakkói Grafikai Triennálé is napirendre vette a K19 témáját. Részt vesz ezeken a virtuális kiállításokon? Milyen célokat tűznek ki a szervezők és az alkotók?

– Igen, a járvány tematizálta a Krakkói Grafikai Triennálé felkérését is, melyre szintén meghívták. Eleget téve a meghívásoknak, Krakkóba egy képet küldtem, amin csak a női alak szerepel, ez készült el elébb, aztán ezt alakítottam tovább plakátnak, amiből készítettem még egy verziót. A továbbiak a szervezőkön múlik, a cél pedig, ahogy a katalán professzor fogalmazta: „A képek ugyan nem tudják megállítani vagy megsemmisíteni a Covid-19-et, de minden bizonnyal segíthetnek abban, hogy megszűnése után tudatosabban, együtt érzőbb emberként kerüljünk ki belőle.” Ehhez nincs mit hozzátenni, csak remélni.

Végül, születésnapján mi volt az első gondolata? Vannak-e vágyai? Mivel ajándékozná meg magát?

– Mit fogok tenni ma, fog-e esni az eső? Ezeket jobban vártam, mint a születésnapomat, mert itt már 2-3 hónapja maximum három milliméter esett összesen. Vágyai mindenkinek vannak, az enyém maradjon a családban a feleségem és két lányom vágyaival együtt. Az ajándékkal meg úgy vagyok, ahogy Nagy László: „Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem!” A jubileumra megjelent A szocialista szürrealizmus… című könyv. Hátoldalára az egyik mondatom került, ami így hangzik: HITEMNEK AZ ÉLET VALÓSÁGA LETT AZ ÁRA. Ez is a 70 év egyfajta összegzése.