Gervain Judit a szakma csúcsán is feleség és anya volt

Közel ötvenéves, szép ívű, szakmai fejlődéssel és különleges elismerésekkel teli karrier áll Gervain Judit mögött, aki a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktató Kórház gasztroenterológus főorvosa, a Vírushepatitis Centrum, a Molekuláris Diagnosztikai Laboratórium, a regionális hepatológiai járóbeteg szakrendelés és a Gasztroenterológiai Ultrahang Laboratórium vezetője. Irodájának asztalán, a „Bel C”-ben – ahogy egymás között hívják – zöld borítású dobozban ott pihen legújabb elismerése, a Magyar Arany Érdemkereszt. A tudomány és a család egyszerre van itt jelen – dokumentumok, családi naptár és könyvek veszik körül.

Egyenes út vezetett a szegedi orvostudományi egyetemre vagy voltak más irányú elképzelései az életre?

– A Gervain család tősgyökeres fehérvári, édesapám tanár volt, igazgatóhelyettes, majd műszaki pályán fejlesztőmérnökként dolgozott. Nagyon okos, minden iránt érdeklődő, olvasott ember volt, a lakásunk tele könyvvel. Ketten vagyunk testvérek. Édesanyám születésem után háztartásbeli lett, ő biztosította számunkra a békés, nyugodt hátteret. A tudás iránti elkötelezettség és ez az otthonról kapott szellemi támogatás nagyon sokat jelentett későbbi életünkben. A bátyám Szegeden végezte az orvosi egyetemet, sebész, urológus lett, majd több évtizedig az Orosházi Kórház főigazgatója volt. A gimnázium első éveiben nagyon szerettem az irodalmat, művészetet, de végül én is az orvosi egyetemre jelentkeztem. Ott ismertem meg harmadéves koromban a férjemet – akit nem kell bemutatni a Fejér megyeieknek: ő Simon Gábor, aki évtizedeken át vezette a fehérvári kórház újszülött-, csecsemő- és gyermekosztályát.

A diploma megszerzése óta a megyei kórház dolgozója. Végzés után hogyan került a laboratóriumba?

– Egyetemi éveim alatt a Varró professzor vezette laboratóriumban dolgoztam Szegeden, ekkor kerültem közel a kutatómunkához. Állást ajánlott a belklinikán, de édesanyámnak megígértem, végzés után hazajövök Fehérvárra, így férjemmel együtt ketten érkeztünk. Belgyógyászatra jelentkeztem, de abban az évben ott nem volt szabad állás, ezért választottam a Központi Laboratóriumot. Megszerettem az ott végzett munkát és a kollégákat. A tervezett fél évből végül hét év lett, a laboratóriumi diagnosztika széles spektrumát sajátítottam el, közben letettem a laboratóriumi szakvizsgát. Ez a kitérő későbbi szakmai pályámon nagy segítségemre volt. Ennek lett a következménye, hogy 1987-ben – már belgyógyászként – felkért a kórházigazgatás a központi laboratórium vezetésére.

A belgyógyászati munka mellett másfél évig végeztem ezt. Nagyon fárasztó, de termékeny, sikeres időszaka volt életemnek. Akkor kezdődött meg az új diagnosztikai tömbben a jelenleg működő laboratórium tervezése, beruházása, amelynek aktív résztvevője voltam, ekkor indult el a laboratórium automatizálása, az első kémiai automaták beállítása, ami abban az időben egy kisebb csodának számított. 1979-ben Gógl Árpád főorvos és kollégái érkezésével egy modern szemléletű, széles szakmai profilú és aktív tudományos munkával teli belgyógyászat felépítése kezdődött, 365 ágyas belgyógyászat alakult meg. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy részese lehettem ennek a fejlődésnek. Fő profilom a máj-epe, hasnyálmirigy betegségek területe lett. 1980-ban létrehoztunk az osztályon belül egy speciális vizsgálatokat végző laboratóriumot, a kilencvenes évek elejétől ez lett a vírushepatitisek országos diagnosztikai központja. Harminc májcentrumból futárral érkeznek hozzánk molekuláris vizsgálatokra a minták. Ezt a pontos munkát három kiváló, nagyon jól képzett asszisztensnő végzi. Nagy öröm volt, hogy 2000-ben önálló gasztroenterológiai ultrahang laboratóriumot alakíthattunk ki. A két laboratóriumban folyó munka nagy segítség a májbetegeink kivizsgálásában és kezelésében.

Gyermekeik követték önöket a pályán. Fiuk gyermekkardiológus főorvos, lányuk orvos-közgazdász, intézetvezető egyetemi professzor. Visszatekintve, mennyire volt nehéz összeegyeztetni a női, anyai teendőket a szakmai kihívásokkal?

- A fiunkat az egyetem utolsó évében, a leányunkat pedig a laboratóriumi szakvizsgám után szültem. Egyrészt a párommal mindig segítettük egymást. Amikor ő szakvizsgázott, akkor én láttam el az otthoni teendőket. Amikor én, akkor ő tartotta a frontot. Ezekben az időszakokban, években elfogadta, hogy szombat-vasárnaponként a számítógép mellett ültem, dolgoztam és írtam – hiszen ő is ugyanezt csinálta. De segítséget jelentettek a szüleim is. A gyerekek bölcsődei elhelyezése és iskolás korukban a napközi helyett náluk voltak. Biztonságot adott, hogy ha például betegség miatt nem mehettek iskolába, óvodába, akkor nem kellett otthagyni a munkámat, mert édesanyámék vigyáztak rájuk. Az ügyeleti időszakokat is felváltva oldottuk meg a férjemmel, akkoriban szombaton is dolgoztunk, a laboratóriumba péntek délután beköltözött az ügyeletes és hétfőig ott volt. Ilyenkor a párom kijött a gyerekekkel és kimentünk a kórház parkjába sétálni, hasonlóan én is ezt tettem. A gyerekek ebben nőttek fel, ez volt természetes a számukra, büszkék vagyunk rájuk, szorgalmasak és sikeresek, és ők is 2-2 gyermeket nevelnek. Szerencsés embernek mondhatom magam.