Egy mézes-mázas Angyal

S hogy miért mézes is meg mázas?  Arról később...
Legutóbb, Fehérváron,  a Művészetek Házában   a kézművesek regionális kiállításán láthattuk az általa készített  mézeskalácsokat, no meg azokat az ütőfákat, amelyeket az ő tervei alapján faragott ki  alkotótársa. Akkor tudtam meg, hogy ő az  a mézes-bábos asszony, aki  néhány éve költözött  a festői  Csókakőre. Amikor pedig kiderült, hogy Budapesten, az idei  mesterségek ünnepén a mézeskalács lesz az egyik főszereplő, felhívtam, hogy megkérdezzem:  mivel készül a nagyszabású,  augusztusi bemutatóra? A legjobbkor , hiszen most ki se látszik a munkából. Mert nem csak a saját kollekciójára kell ügyelnie: ő rendezi a budapesti tárlatot a mézes-bábosok munkáiból... Mégsem vonakodik a találkozótól, bebocsátást nyerek galériájába.

Ezért  miközben  Angyalvári Mihály, a cica  kíséretében  a galéria felé vesszük az irányt, hálából elsütöm a tréfát: szerencsére ebben a házikóban nem a vasorrú bába, hanem egy Angyal süti a mézes csodákat.  De ő v

édelmébe veszi a vasorrút: nem úgy történt, ahogy azt a Grimm testvérek megírták!  A Jancsi és Juliska   mese valódi szereplője  egy szent asszony volt, ám  a szenzációhajhász Grimmék rájöttek:  az embereket csak a véres-rémes történetek érdeklik. (Na tessék, kiderül: a (rém)mesék tekinthetők a bulvárcikkek előfutárának...)

 Ám nincs idő a témában elmélyülni, hiszen a műhelygalériában  csodálatos mázas edények és szépséges mézes-bábok látványa fogad. Íme a rejtély nyitja: Angyal Zsuzsa kettős élete. Ő ugyanis olyan fazekas népi iparművész, aki még mézes-bábos is. Azt meséli, három kicsi gyerek mellett kezdte építgetni a fazekas-karrierjét, közben érdekelte a mézeskalácsosság  is. Ám a gyereknevelés  mellett ebben már nem volt igazán  energiája elmélyülni: az édesanyja viszont  az ő ösztönzésére  is  kitanulta a mézesmesterség  csínját-bínját. Így  szinte egyszerre lettek népi iparművészek: Zsuzsa fazekasként, az édesanyja mézes-bábosként...   A mamája elvesztése után ő mindkettőt folytatta, s a két tevékenység   nála elválaszthatatlan. Fazekasként   szép és praktikus sütőedényeket formál, olyanokat amelyben szív, bárány, hal formájú, díszes kalácsot lehet készíteni.   De használaton kívül  szépen mutatnak ezek a formák a konyha falán is.

 Ám mindez a mézeskalácsosságra    is hat: Angyal Zsuzsa  előszeretettel készít cserépdúcok   segítségével is mézeskalácsot. Meséli: ennek már a rómaiaknál voltak hagyományai.  A cserépdúc egy szépen megformált, felszínén mintázott,  kiégetett agyaglap, amely olyan, akár a pecsételő: rányomják a tésztára, amin kirajzolódik a minta. Így  a fazekas Angyal Zsuzsa azért készíti a különféle cserépdúcokat, apró cseréppecséteket,  hogy a mézeskalácsos Angyal Zsuzsa is dolgozni tudjon...
Persze, akadnak ebben a galériában faragott ütőfák is. Később, már a középkorban kezdték el a mézes-bábosok  ezekkel kialakítani a süteményformát. A műfaj divatja a német nyelvterületről érkezett,  erre emlékeztetnek a magyar mézeskalácsosok szakszavai is  a  szinte felismerhetetlenné torzult német kifejezések. A strájholás a kisütött tészta festése. Az ájzolás meg: a színes tészta díszítése színezett habbal.   Ami pedig a budapesti tárlatot illeti,  Angyal Zsuzsa  hagyományőrzőként a régi dúcok motívumait tanulmányozza,  sok rajzot is készített ehhez. A kiállításra olyan mézeskalács-sorozatot alkot, amellyel megmutatja,   miként lehet ugyanazt az  alapmotívumot a legkülönbözőbb, ismert technikák alkalmazásával  újrafogalmazni. A motívum nem változik, de többféle módon is megszülethet: írókázva, esetleg magvakkal díszítve vagy ájzolva.     Zsuzsa azt mondja, a rómaiak egyszerű  süteményei után  a közönség igénye alapján  később kezdtek mind színesebbé válni a vásárfiaként kínált mézes-bábok. A híres nürnbergi mesterek a natúr mézeskalácson kirajzolódó dombornyomatot szamárvezetőnek használták, ezek nyomán festették  a süteményt. Ám ezekkel a csodás darabokkal sok munka volt, s a bizony a tömegtermelés leegyszerűsítette az eljárást. Sokan a dúcot elhagyták, csak festettek:  így jelentek meg az erősen   színezett, sőt, agyondekorált  portékák.   

Amíg mi  Zsuzsa míves sorozatának  darabjaiban  gyönyörködünk, ő  készülődik:   kérésünkre megmutatja, hogyan is készül a híres tészta.  Liszt és méz az alap: ezt a rómaiak vaníliával bolondították. Nézzük,  amint szakszerű mozdulatokkal összegyúrja a matériát:  gyakorlott keze pontosan érzi, milyen állagúnak kell lennie. Megmutatja, hogyan kell a nyomófába belelapogatni a tésztát, ahhoz, hogy gyönyörű mintázatot kapjon. Amikor a cserépdúccal kezd pecsételni,   már én is erős kedvet érzek, hogy kipróbáljam. Hiszen ezekkel az eszközökkel bárki varázsolhat  ha nem is olyan szép süteményeket mint  Zsuzsa. A közös sütés  pedig az ünnepek előtt akár összehozhatja a család apraját-nagyját... Hát van-e, lehet-e  ennél fontosabb?