Egy lebilincselő történet az övé a talpra állásról, a ritka betegség leküzdéséről

Horváth Hella életútja egyszerre csal mosolyt az arcokra és könnyeket a szemekbe.

A Vörösmarty Mihály Könyvtár sajtómunkatársaként dol­gozik, hogyan került erre az életpályára?

– A gimnáziumban elvégeztem a könyvtár fakultációt, majd az érettségi után egy kis kitérővel lettem könyvtáros. Igazából szerintem az a lényeg, hogy megtaláltam azt a munkát, amit szívvel-lélekkel tudtam végezni. Számomra fontos az önzetlenség, az egymás segítése és az emberekkel való kommunikáció.

Milyen szerepet töltenek be az ön életében a könyvek, mi a kedvenc olvasmánya?

– Nekem fontosak a könyvek. Szeretem az illatukat, a tapintásukat és a bennük rejlő történetek varázsát… Az egyik meghatározó könyvélményem Anthony Lawrence Elefántsuttogó című könyve volt. Bevallom, egy picit taktilis vagyok: egy-egy nagyon régi könyv kézbevétele különös örömet szerez. Ezért is fontos számomra az origami, de szeretem megsimogatni a madarakat.

Térjünk át a keserű dolgokra. Mi történt pontosan egy évvel ezelőtt?

– A nyári szabadságomat egy torokfájással kezdtem. Egy héttel később pedig egyre nehezebb lett lábra állnom, két nap alatt teljesen lebénultam. Guillain-Barre-­szindróma, röviden GBS – hangzott a diagnózis, ami a ritka betegségek egyike. A lényege, hogy sérül az idegsejteket körülvevő burok, ami bénuláshoz vezethet. Sajnos be is következett…

Hogyan élte meg az első napokat?

– Furcsa érzés volt, mintha légüres térben lennék. Érzékeltem a hozzátartozóim kétségbeesését, a környezetemet, a mindent elsöprő fájdalmat a testemben, de mégis egy lebegésnek tűnt minden. Az ápolók fantasztikusak voltak. Mindig volt egy biztató, jó szavuk, sokat nevettünk, de csak benyomások maradtak meg bennem. A hozzáállásuk, a finom humor, amire emlékszem, elnyomja bennem a gépek hangját.

Még tart a rehabilitáció?

– Még korántsem lábaltam ki belőle. A járványhelyzet miatt két hónapig egyedül tornáztam. A hivatalosan kapható 2x14 gyógytornát most tudom igénybe venni. A gyógyulás további útját pedig magunknak kell megtalálni. Kell gyógytornász, személyi edző, fizikoterápia, mindez önerőből, de itt is előfordul nem várt segítség. Van, aki házhoz jön, van, ahova el kell mennem, amit nem tudnék megoldani a barátaim nélkül. Ezenkívül a betegtársak tudnak nagyon sokat nyújtani. Nemcsak a lelket tartani egymásban, de a tapasztalatokkal, tanácsokkal is segítjük egymást.

Milyen hatását érzi még a betegségnek?

– A türelmemet nagyon próbára teszi ez a hosszú gyógyulási időszak. A bénulás után regenerálódniuk kell az idegpályáknak, és vissza kell építeni az elsorvadt izomzatomat. Még csak most tanulok járni. Még nem tudok felállni, leülni, lépcsőzni, illetve mindezt csak mankóval, segítséggel. Nemrég kezdett megmozdulni a lábfejem, nincs még egyensúlyérzékem, egyedül nem tudok megállni. Viszont ami nagyon sok erőt ad, hogy napról napra érezni egy pici javulást. Sokszor előveszem az egy évvel ezelőtti parkban készült fotómat. Ez a kép tartotta, tartja bennem a lelket. Szeretnék ismét így, önfeledten sétálni majd hamarosan.

Mire tanította meg ez az időszak, mit lát másként?

– Egy komoly betegség remek lehetőség önmagunk mélyebb megismerésére. Megismerni a kitartásunk erejét, a lelkierőnket, a gyengeségeinket, s megtanulni újra bízni a testünkben. A helyzetekben nem problémát, hanem megoldandó feladatot, kihívást látok. Ez a szemlélet most is sokat segített, és a humor, ami által minden elviselhetőbb. Köszönettel tartozom mindenkinek, aki a gyógyulásom útján segített és segít a mai napig. Bízom benne, hogy hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba.

Emellett origamiművész is, miként segít önnek ez a tevékenység a felépülésében?

– A kezeim is érintettek lettek, bár nem bénultak le teljesen. Amint tudtam, hajtogattam, mert az origami kiváló a finom motorikus mozgás fejlesztésére. Az intézetben is tartottam kisebb foglalkozásokat, voltak néhányan, akiknek tudtam kicsit segíteni ebben az origamival.