Egér Ágota meséi: Nyughatatlan mókus

Nehéz időszak ez annak, akinek nincs oltalmazó vacka. De olyan is van, hogy valaki pihenhetne a jó melegben, mégsem teszi. Ez most nem Ágota, hanem egy kis fiatal, rozsdás bundás nyughatatlan mókuslány, Szeréna. Te szeretnél néha más lenni, mint amilyen vagy? Ő bizony akart. És vajon mi lett a történet vége? Egész éjszaka havazott. A szellő hócsillagokat hozott, a Rigóerdő csendes volt.

A csupasz faágakra fehér hósapka került. Mókus Korina odújában volt bőven eleség. És volt még valaki, a pici mókuslánya: Szeréna. Szerénának ez volt az első tele. Várta is nagyon, az első hópihékkel táncra perdült.

– Jaj, de gyönyörű!!! Szebb, mint amilyennek elképzeltem! – mondta nagy örömmel, és pici fekete orrát az ablakhoz nyomta, még a barna szeme is csillogott.

– Azért jobb idebent. Mindjárt nem örülnél így, ha kint kéne lenned – oktatta a mamája.Mókus mama már harmadik éve lakik ebben az odúban és nagyon meg van vele elégedve. A fa kényelmes, tágas, sok elemózsia fér el benne. Éppen csipkebogyóteát főz, miközben Szeréna az ablakban ábrándozik. Néha megpillantja az őzcsaládot, ahogy elsétálnak a fa alatt, vagy a vaddisznókat, ahogy túrkálnak, nekik meg sem kottyan a hideg. De most olyan valakit lát meg, akit alig vett észre: Edgár az, a menyét. Olyan szép világos a bundája, hogy szinte beleolvad a hóba. Meg-megáll, felemeli a fejét, majd tovább ugrál. De Szerénának az tűnik fel, hogy alig látszik. Saját bundáját szemléli, majd Edgárét. 

– Hmm. Sokkal szebb az övé. Milyen szép is lennék egy ilyen bundában, mint egy hercegnő... Vajon, miért van neki fehér és nekem miért barna? Megkérdezem mamát. De nem! Inkább magam járok utána. Azzal óvatosan, csöndesen kiosont az ajtón, lemászott a fakéregbe vájt létrán, és már bele is huppant a hóba.

– Ó, hiszen ez hideg!!! Brrr, de még mennyire! Ilyet sem éreztem még. Azt hittem, hogy annál az utolsó nagy morcos őszi szélnél nincs hidegebb. Emlékszem, hogy felborzolta a bundácskámat. Viszont, most nem fúj a szél. S ez jó.Valóban. Még a nap is sütött kicsit. Megcsillant a hó tetején, de meleget azért nem adott. Szeréna nem fázott még annyira, mert a bundája tartotta még a meleget. Talpacskája ugyan érezte a hideget, de a mókuslányt ez most nem érdekelte. Igyekezett utólérni Edgárt. Futott, követte a nyomát, míg meg nem pillantotta, s kiáltott neki, amilyen hangosan csak tudott:

– Hahó! Állj meg! Hallod, Te fehérbundás!!!
– Nekem szólsz? – fordult meg a menyét.
– Neked hát! Ne haragudj, csak annyira tetszik a fehér bundád és meg szeretném kérdezni, hogy nincs-e még egy fölösleges neked otthon, mert én is ilyet szeretnék. Szóval, akár nekem is adhatnád... ha van egy fölösleges.

Edgár azt gondolta, rosszul hall. Arra gondolt, megleckézteti ezt a kisjószágot, de látta, hogy Szeréna kicsi, mégcsak nem is fél tőle és ártatlanul, reménnyel teli várja a válaszát.

Így hát ezt mondta: – Figyelj rám! Most fordulj sarkon és kövesd a lábnyomaidat, igyekezz minél hamarabb hazaérni, mert korán sötétedik.Majd eltűnt a havas dombok közt. Szeréna nem értett semmit, de mit tehetett? Megfordult, és a lábnyomokat követve haza indult ... 

(Folytatjuk)