Koronavírus Fejérben

2021.01.17. 12:30

Dominó, avagy összedől vagy helyreáll?

A történet szereplői kitalált alakok, sőt lehet, hogy a történet maga is kitalált, pusztán egy olyan lány fantáziájának szüleménye, aki egy hajón ragadt fél évre.

Kiszler Zsófia

„Hittel telt lelkek lettünk, vagy elfordultunk Istentől?”

Fotó: Kiszler Zsófia

Merthogy a világot közben elfoglalta a Pandémia nevű köz­ellenség, és lezárta az addig tárva-nyitva lévő határokat. Meg légtereket. És kikötőket. Ebből egyenesen következik, hogy történetünk írója ezt nem úszhatta meg ép ésszel, így hát mondanunk sem kell, hogy a valósággal való bárminemű egyezés vagy a véletlen műve, vagy nem. Vagy lehet, hogy csak álmodta az egészet. (Hatodik rész)

***

Csak megyünk előre, és elfogadjuk. Hogy ez a hét is ilyen volt, hogy már-már nosztalgiázva kutatunk egy telt házas koncertre az emlékeinkben, arra, hogy nem kell megszámolnunk, hányan leszünk az asztalnál, vagy arra, hogy lássuk a másik ember arcát, mosolyát. Vajon mennyi idő, amíg robottá válunk? Vagy kifejlesztünk valamilyen új izmot az arcunk felső egyharmadára, ami a lassan feledésbe merülő ajakbiggyesztés helyett tolmácsolja majd az érzéseinket? Mennyi idő még, amíg csak úgy spontán megölelhetünk valakit, a szociális távolságtartás nélkül? Mennyi ideig vagyunk képesek a többiek arcának „mindenperces” látványa nélkül létezni?

Egyáltalán ki hitte volna, hogy ezek a dolgok ennyit számítanak? Az ember társas lény, az idegvégződések, az atomok mind-mind egymást vonzzák, mint a mágnes, mint az elektromosság. Hányan fordulnak most vajon Istenhez a magány elől? És hányan az alkoholhoz? Hányan vannak ebben a percben is teljes hadi felszerelésben egy kórház intenzív osztályán? És hányan az ágyakban?

Hányan aggódnak, hogy nem tettek meg mindent szeretteik védelmében? Hányan átkozzák magukat, hogy mi lett volna, ha… kevésbé lettek volna emberek?

„Hittel telt lelkek lettünk, vagy elfordultunk Istentől?”
Fotó: Kiszler Zsófia

Márciusban lesz egy éve, hogy fenekestül felfordult az életünk. A személyiségünk. A biológiai valónk. Lassan egy éve tanuljuk újra, hogyan legyünk így is emberek, keressük, kutatjuk a másik arcát a maszkok mögött, próbálunk a szemünkkel megnyugvást adni az aggódóknak. Vajon erősebbek lettünk? Vagy gyengébbek? Hittel telt lelkek lettünk, vagy elfordultunk Istentől?

Beláttuk már végre, mennyit számítunk egymásnak? Hogy a fizikailag együtt töltött idő mivel ér fel?

Nyolcadik éve időről időre elindulok, hogy az óceánon töltsek hónapokat az életemből, és most először én aggódom jobban az otthoniakért, mint ők értem. Eddig ők adtak nekem erőt az újrakezdéshez, minden egyes alkalommal, egy emberként állva mögöttem. Újrakezdés otthon, újrakezdés a hajón, aztán elölről, minden évben kétszer vagy háromszor. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ezúttal minden más. Hogy az én tizennégy napos karanténom egy szobában egyáltalán nem kihívás, hiszen ez csak egy parallel univerzum, amit az ember fél lábon is kibír, ha aztán hazatérhet a rá váró biztonságos realitásba. A valóság pedig az a ház, azok az emberek, akik miatt az otthon: Otthon.

Nem sokkal azután, hogy a repülőm felszállt és elrepített az n+1-edik kalandra, a vírus Őket is elérte, bőkezűen szórva rájuk a legkülönbözőbb kihívásokat. Aztán ahogyan az erő elhagyta a család egyik tagját, a többiek dominószerűen dőltek utána, én pedig csak ültem a szőnyegen, tizennégy órás repülőútra onnét, én, a bátor tengerész, és dőltem velük. Veszélyben volt a Bázis. Nem érdekelt már Játékország. Veszélyben volt a Bázis.

Úgy éreztem magam, mint a kétéves gyerek, akit először adnak bölcsődébe. Tudtam, hogy meleg van, szeretet vesz körül, biztonságban vagyok és van segítség, ha kell, de szüntelen kerestem a szüleimet és a testvéreimet – csakhogy nekik dolguk volt.

Hirtelen nem tudtak azonnal válaszolni az üzenetekre. Meg lelket önteni belém, meg a nem létező problémáimmal foglalkozni, amelyeket a bezártság alatt nagyító alá tettem, egyenként, miközben a kéken fodrozódó óceánt bámultam a szobámból. A világ egyik legbiztonságosabb sarkából néztem, amíg ők a valósággal küzdöttek, a betegséggel, a rutin hiányával, gyerekneveléssel, tanítással, vizsgázással, és még sorolhatnám – a közösség fizikai ereje nélkül, a tűrőképességük határán.

Hogy felálltam-e a szőnyegről, és saját magamon túllépve segítettem-e nekik? Frászt! Helyette, persze, mint a kétévesek általában, sajnáltam magamat rettenetesen, és aggódtam, mi lesz, ha a vírus általam belépett a Parallel Univerzumomba, a hajó fedélzetére, mi lesz, ha ez a bázis is összedől? (A vírusról aztán kiderült, hogy úgy döntött, nem jön velem.)

De közben azt is tudtam, hogy nekem kellett volna annak az elemnek lennem, ami aztán megtartja a dominósort. Ahogyan a sor is annyiszor megtartott már engem.

Csakhogy a kétévesek önzőek.

Viszont szeretnek játszani.

A dominóban az a jó, hogy miután eldőlt, a másik oldalról szépen a visszájára billenthetjük. Kell egy kis kézügyesség, sőt talán a saját két kezünk mellett az égi harmadik is, de elméletben lehetséges. Minden lehetséges. Még az is, hogy minden a helyére billen.

Az előző rész:

[embed]https://www.feol.hu/magazinok/oceanjaro-hajon-ragadt-a-koronavirus-alatt-5-resz-4571584/[/embed]

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!