Vásáry Tamás: csodagyerekből csodás zenész

Nemrég a Vörösmarty Színházban járt, az Amadeus című előadás próbáján. Meghívták, hogy Mozartról és Salieriről beszéljen, segítve ezzel ezzel a rendezőnek és a színészeknek. A találkozás, beszélgetés persze ennél több lett. A rendkívül közvetlen, világhírű művész zenéről, valódi értékekről beszélt, saját életéből vett történeteket mesélt, zongorajátékával illusztrálta mondandóját. Elvarázsolta, meghatotta hallgatóságát, alig akarták elengedni. Azért találtunk időt egy kis beszélgetésre.

- Már-már közhelyszerű, hogy Mozart zseni volt, Salieri középszerű. Viszont ha nincs Mozart, Salieri pompásan boldogul, ünnepelt zeneszerző lett volna. Mi az igazság?

- Pontosan az, ami köztudomású. Többféle feltevés létezik arról, hogy Mozartot megmérgezték-e, s ha igen, ki tette , vagy ez csak legenda, és betegségben halt meg. Egyik sincs egyértelműen bizonyítva, én viszont nagyon el tudom képzelni, hogy halálában valamilyen módon része volt Salierinek. Az biztos, hogy a pokol fenekére kívánta, mert tudta, hogy Mozart hatalmas zeneszerző, és ezzel éppen a saját, kevésbé nagyszerű művei miatt volt tisztában. Rettenetesen fájhatott neki ez, ráadásul egzisztenciális félelmei is volta, hiszen udvari zeneszerzőként a nagy témákat mindig ő kapta. Viszont éppen Salieri mondta, hogy a magasztos témákát mindig ő zenésíti meg, de közönséges mű születik, a közönséges témákat pedig Mozart, amelyekből azonban magasztos zenéket alkotott. Tükör volt számára az ifjú zseni, ő szeretett volna Mozart lenni, de csak Salieri maradt.

Vásáry Tamás közvetlen, karizmatikus egyéniség, mindenkit az ujja köré csavart
Fotó: Molnár Artúr

- Mozart csodagyerek volt, akárcsak ön. 10 évesen Dohnányi Ernő tanítványa volt, 14 évesen Liszt-versenyt nyert. Sokan indulnak így, aztán később eltűnnek.

- Igen, valóban így van, erről olvastam tanulmányokat, könyvet is. S láttam reprodukciókat, egy 11 éves gyerek alkotásait, amelyeket akár Dürer is rajzolhatta volna. Később aztán semmi nem lett belőle, elkallódott a fiú.

- Önnek mi segített, hiszen bejárt egy hatalmas és sikeres pályát?

- Rengeteg véletlen volt az életemben. Megtörtént például, hogy először visszautasítottam egy olyan ajánlatot, ami megadta volna a lehetőséget a karrierhez, mert nem tudtam, miről is van szó. Akkor Belgiumban éltünk, hárman a szüleimmel, barátok segítettek, hogy tető legyen a fejünk felett. A Deutsche Gramophon felkért egy lemezre, ami a világhírhez vezethetett volna, én azonban visszautasítottam, mert maga az ajánlat sem tetszett. A legnagyobb őrültség volt. Aztán mégis felvettük a lemezt, amely hozzásegített a nemzetközi sikerhez.

- Gondolom, ez már 1956 után volt, amikor emigráltak.

- Igen, 1957-ben, miután minden, egy fillér nélkül elhagytuk az országot. Apám miatt így kellett dönteni. Van egy angol mondás, miszerint ha valamit nagyon akarsz, azt eléred. Nálam ez úgy működik, hogy amit nagyon akartam, az nem jött össze, amit nem annyira, azt viszont sikerült elérnem.

- Mi az, amit akart, de nem sikerült?

- Például operaházban dolgozni. Gyakran csak egy centire voltam tőle, de valami mindig közbejött. A menedzsert leváltották, a karmester, aki hívott, meghalt, a forradalom kilökött a határon túlra, ilyenek.

- Kodály Zoltán tanársegédje volt. Úgy tudom, ajándékozott önnek egy Steinvay-zongorát. Mi lett azzal a hangszerrel?

- Sajnos, nem tudom. A nővéremék nagyon szegények voltak, én mondtam nekik, hogy adják el a zongorát. Végső soron csak egy tárgy, ám sokkal fontosabb, hogy megmaradt nekem Kodály szelleme, tartása, példája. Érdekes, hogy egész életemben attól féltem, hogy ha Kodály meghal, azt én nem élem túl. Amikor aztán Párizsban utolért a halálhíre, akkor azt mondtam magamnak, dehogyis halt meg. Most már sokkal közelebb van hozzám, mint amikor térben el voltunk választva egymástól. Eztán viszont mindig ott volt velem, éreztem. Bennem élt.

- 1972-ben hazatért. Karmesterként és zongoraművészként is ismert itthon és a világban. Melyik a kedvesebb?

- Most már egyre inkább a karmesterség, húsz éve próbálom visszaszorítani a zongorázást. Gyerekkoromtól kezdve rendkívül ideges vagyok a koncertek előtt, egy keresztre feszítés számomra kiállni zongorázni. A dirigálás más, nagyon kellemes, azt nagyon élvezem, nemrég az Operaházban is kifejezetten jól éreztem magam. Azért szeretem a dirigálást, mert három nap alatt, a próbától a koncertig átélünk egyfajta emelkedést , aminek eredménye lemérhető. A zongorázással ellenben az a helyzet, hogy az adott darabot már el tudom játszani 100-as pontszámmal, ám megesik, hogy a koncerten saját értékrendem szerint legfeljebb 20-ast ér az egész. Másnál nem érdekel, ha egy kis hibát vét, saját esetemben viszont nagyon zavar, eszem magam miatta.

- Vezényelte a zenekart egy Zorán-koncerten. Barátságban van más zenei műfajokkal is?

- Természetesen, ha jó az a műfaj, zene és zenész. Zoránt például nagyon szeretem, Presser Gáborral pedig négykezeseztem az egyik szilveszteren. Húsz percig improvizáltunk, játszottuk a zongorán, ami éppen eszünkbe jutott. Nagyon érdekes és vicces volt, Kár, hogy nem vették fel szalagra, dvd-re. Szeretek tehetséges emberekkel együtt dolgozni.

- Üzenet című életrajzi kötete az íráskészségen túl azt is igazolja, hogy mindenre emlékszik. A zene segít az emlékezet ébrentartásában?

- Nem, inkább az emlékezet ébrentartása segít a zenében. Amik megérintenek, azok megmaradnak bennem, miután pedig minden megérintett és érdekelt életem során, emlékszem is a részletekre, történésekre, hangulatokra. Nagyon intenzíven élek.