Egy élet ötvenhat szellemében – Cey-Bert Róbert Gyulával beszélgettünk

Az 1956-os szabadságharc nemcsak a 20. századi, hanem a több mint ezeréves magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt, amit egy szinten kell említeni a 907-es győztes pozsonyi csatával és az 1456-os nándorfehérvári diadallal – ezt állítja Cey-Bert Róbert Gyula, aki korábban egyebek mellett a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán tanított. A kalandos életű íróval 80. születésnapján beszélgettem, de a találkozásnak egy másik apropója is volt, hiszen a Püski Kiadó gondozásában nyomdába került 1956-ról szóló, önéletrajzi elemekre épülő, A Szabadságharcos című legújabb regénye.

– Mindhárom esemény befolyásolta Európa történelmét, sőt, 1956 következményei megrengették a világot, mivel megmutatták a kommunista nagyhatalom igazi természetét, és ezzel megállították a kommunizmus világhódító szellemi előretörését, elindították a Szovjetunió nagyhatalmi befolyásának lassú hanyatlását – mondta Cey-Bert Róbert Gyula.

Ott volt a barikádok mögött azokban a napokban.

– Tizennyolc éves gimnazistaként vettem részt a pesti harcokban. Átéltem a szabadságharc győztes napjait és a novemberi szovjet orvtámadás utáni időszakot, a kétségbeesett utóvéd küzdelmeket. Máig ez utóbbi számít életem legszörnyűbb emlékének. Az események tanúja voltam, tudom, miről beszélek, és még erősen élnek bennem az akkori érzelmek, élmények, a társaimmal való beszélgetések szívszorongató pillanatai.

Korábbi történelmi regényei után most milyen célokkal látott munkához?

– Ezúttal sem történelmi dokumentumot akartam írni, hanem regényt. A megtörtént eseményeket olyan fikcióval színesítettem és egészítettem ki, amelyek kifejezik akkori gondolkodásunkat és megmagyarázzák tetteink lélektani hátterét. „A Szabadságharcos” megérteti az olvasóval, miként válik a magyar irodalom, mások mellett Petőfi fiatal rajongójából, egy kaposvári gimnazistából elkötelezett szabadságharcos. Miként vert gyökeret bennem az az erő, ami sokkal később a Dél-Kelet Ázsiában fennmaradásukért küzdő kis népek oldalára vezetett, hogy velük harcoljak az etnikai tisztogatást végrehajtó túlerővel szemben.

Ezt tartja a legjobb regényének?

– Talán az „Atilla, a hun üzenet” a legjobb, ez egészen más.

Ma, 2018 nyarán mi ötvenhat legfontosabb üzenete?

– Az, hogy ha összefog a nemzet, a pokollal is szembeszállhatunk. A nemzeti összefogásnak pedig az igazi hazaszeretet a meghatározó motorja. Az igazi hazaszeretet pedig ott van a lelkünkben, amely bizonyos történelmi helyzetekben szinte kirobban belőlünk. Ilyen volt a pozsonyi csata, Nándorfehérvár, ilyenek voltak a végvári harcok, a Bocskai, Bethlen, Rákóczi-féle szabadságharc, ilyen volt 1848 és 1956.

Ötvenhat élménye határozta meg az egész életét?

– Igen, kétségtelenül, ezért is lett a könyv alcíme: „Egy élet 1956 szellemében”. A tűz, amely 18 évesen a Corvin közben kigyulladt bennem olyan erővel égett, hogy nem tudott kihunyni azóta sem. Nem tudott kihunyni később, a menekülésem után a külföldi tanulmányaim idején, ahol folytatódott ötvenhat, csak erről keveset beszélnek…

Mire gondol?

– Genfben 120 magyar diák tanult, ezért Kádárék diáknak álcázott ügynököket küldtek oda. Az volt a feladatuk, hogy figyeljenek minket, s ha szervezkedést tapasztalnak, jelentsék azt és bomlasszanak. A 120 diák közül hárman voltak ilyenek. Mivel megválasztottak az ottani Magyar Diákszövetség elnökének, engem támadtak a legjobban. A legfiatalabb voltam és jól tanultam, de a jelentésekben veszélyes alaknak írtak le.

Később a Sorbonne Egyetemen készültem fel a doktorimra, ezért 1968-ban Párizsban voltam a diáklázadás idején. Mindenütt a Szovjetunió és a kommunizmus mellett szónokoltak, arról beszéltek, hogy a Szovjetunióban boldog az élet, nem úgy, mint Franciaországban, ahol dühöng a kapitalizmus és nehéz a munkások sorsa. Francia barátaim szóltak, hogy menjek és hallgassam meg, miket mondanak. Elmentem egy ilyen gyűlésre, és persze nem bírtam sokáig, szót kértem és felmentem a pódiumra. Elmondtam, hogy 12 évvel ezelőtt jöttem el Magyarországról, ahol részt vettem a szabadságharcban, és láttam, hogy a Szovjetunió miként tartja tiszteletben más népek önrendelkezési jogát és függetlenségét. Úgy, hogy ezerszámra gyilkolták le azokat, akik kiálltak a magyar demokrácia és a szabadság mellett. Talán két perce beszélhettem, amikor felrohantak a pódiumra, kitépték a mikrofont a kezemből és ütni, verni kezdtek. Fasisztának, provokátornak, amerikai bérencnek neveztek. Ha francia barátaim nem mentenek ki, talán még agyon is ver az a békeszerető, toleráns társaság. Ugyanazok voltak, akik ma az Európai Unió vezető balliberálisai.

A könyvem fontos üzenete, hogy az ötvenhatos szabadságharc folytatódik, hiszen ma is támadnak bennünket, és ez nem véletlen. A mi túlélési esélyünk az, hogy erre rájöjjünk és megpróbáljunk összefogni. Az élet harc, és harc az élet, mondja Atilla a regényemben, márpedig meg kell vívni ezt a harcot.

Igen sokan igyekeznek kevésbé hősiesnek beállítani azt, ami 1956-ban történt. Mit szól ehhez?

– Valóban sok olyan ötvenhatos könyv jelent meg, ami arról szól, hogy valójában suhancok dobálták a benzines üvegeket, akik csőcselékként viselkedtek. De senki nem megy ki buliból az utcára, ha jó esélye van arra, hogy a következő sorozat őt teríti le. Nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy valaki kiálljon a tűzviharba és eldobja a palackot úgy, hogy az lehetőleg a harckocsira essen rá. Mert ha azt akartad, hogy pontos legyen a dobás, kockázatot kellett vállalnod. Ehhez a kockázatvállaláshoz pedig erős lélek kellett. Ami pedig ezt az erős lelket táplálta, az nem volt más, mint a hazaszeretet.