messze maga mögött hagyta a filmezés világát

2019.04.29. 20:00

Berencsi Attila úgy érzi, festőként végre hazatalált

Ha Berencsi Attilaként mutatom be, biztosan vannak, akik ismerik, mint festőt. De ha azt írom, Bery Ari, nyakamat teszem rá, hogy mindenki tudja, ő Füge a Szerelem első vérig című filmből, amelyet 1985-ben forgattak.

Borsányi Bea

A Randevú az angyalommal című triptichon egyik képe előtt, amelyet Lovasberényben is kiállítottak a Nőnapi tárlaton

Fotó: Pesti Tamás / Fejér Megyei Hírlap

Attila ma festményeiből él, messze maga mögött hagyta a filmezés világát. Úgy, ahogy tavaly a fővárost is. Új otthona Lovasberény. Ott ültem le beszélgetni vele.

– A tavalyi karácsonyt már Lovasberényben, új otthonában töltötte. Mi hozta ide Budapestről?

– Mondhatnék szépeket, de az igazság az, hogy gazdasági szempontok. A főváros számomra lakhatatlanná vált úgy erkölcsi, mint anyagi szempontból. Elsőre a Balatonra gondoltam, de rájöttem, mivel a műtermem egyelőre még Pesten van, a napi ingázás drága és nehézkes lenne. A lovasberényi házat nem én találtam, de végül ez lett a megoldás. Elültettem 40 málnatövet, elbontottam az udvarról egy-két dolgot és ha minden a tervek szerint sikerül, megcsinálom a házat olyanra, amilyenre én szeretném. Életemben először mondom azt, amikor meló után indulok Pestről, hogy „megyek haza”.

– Lovasberény nagy váltás több évtizedes budapesti lét után…

– Sok szempontból teljesen mindegy hol vagyok, mindig megy a műsor a fejemben. Nem vagyok sem helyhez, sem időhöz kötve.

– Egy művésznek nem fontos a környezet?

– Nem. Soha nem fontos.

– Nincs benne semmi inspiráció?

– Nincs. Persze, aki egy Ózd széli út mellett él és kinézve disznókat lát, valószínűleg nem az lesz az első gondolata, hogy megfesse New York utcáit. Ez egy szélsőséges példa. De attól, hogy egy festő szőlőtőkék között él, még nem lesz szőlőfestő. Ha a fejében megvan, mit akar megfesteni, azt egy pincében is képes vászonra tenni.

A Randevú az angyalommal című triptichon egyik képe előtt, amelyet Lovasberényben is kiállítottak a Nőnapi tárlaton
Fotó: Pesti Tamás / Fejér Megyei Hírlap

 

– Honnan merít akkor ihletet a képeihez?

– Az ihlet nem az, amit sokan gondolnak. Nem úgy működik, hogy az ember ül, aztán egyszer csak hopp, beugrik valami. Az hosszú évek alatt lassan áll össze. Gondolkozik, hogy tehetne valamit jobbá és dolgozik azon, hogy tehetné a gondolatait valamilyen formában eggyé. Persze mindig van kiváltó ok, ami meghatározza, melyik az a pillanat, amikor ez meg is történik, de összességében nézve mindig van egy út. Ez lehet például művészeti hitvallás, mondjuk, legyen a kép szép és jó. Ha ezt elhagyjuk, akkor jönnek az absztrakt festmények. Vagy legyen az ecsetkezelés láthatatlan. Ezt is el lehet hagyni, és akkor születnek az impresszionista képek. Ha azonban az ember rendesen megcsinálja a képet, akkor a végeredmény egy átgondolt folyamat eredménye és ezt nem fedi le az ihlet szó. Az én festményeimnél nem működik a hűbelebalázs módszer. Nagyon komolyan utánamegyek mindennek a számomra tökéletes kép érdekében. Visszakanyarodva a környezethez – 10 éve egy 40-es izzóval felszerelt pincében festek. Valaki egyszer meg is jegyezte, ezért olyan erősek a színeim.

– A tökéletességre törekvés az ön esetében perfekcionizmus?

– Nem vagyok betege a tökéletességnek, ha erre gondolt. Ám ha az ember a saját képein felismeri a rosszat, az fejlődés. El tudja dönteni, merre ne menjen.

– Néhány évvel ezelőtt volt egy szívinfarktusa. Az is egy olyan jel volt, ami figyelmeztette merre ne menjen tovább?

– Szerencsére nem szervi, hanem úgynevezett életmódi infarktus volt. Az igazság az, hogy valóban rengeteget mentem és nagyon sokat szórakoztam. Míg más dolgozni járt, én szórakozni. Hagytam, hogy sodorjon az ár, de vállaltam azt is, ami ezzel jár. 20 évesen jó ötletnek tűnt cigarettázva egy whisky mellett ülni a kocsmában és figyelni a reggel munkába siető embereket, közben tervekről, meg álmokról dumálni, amikért semmit nem teszek. Aztán rájöttem, ebből nem lesz sem sarokház, sem kiállításmegnyitó. Sosem gondoltam viszont, hogy nagy dolgokra születtem. Mint ahogy arra sem, hogy ha megfeszülök és élek valamilyen elvárás szerint, akkor majd lesz belőlem valaki. Szeretem azt gondolni, hogy a saját fejem után megyek.

– Egy szabad ember?

– Ha abban az értelemben vesszük, hogy vannak az életben helyzetek, események, emberek, amik és akik miatt nem idegesítem magam, mert tudom, hogy nem tudok rajtuk változtatni, akkor az vagyok. De csak másokhoz képest. Ha meg a befizetendő számlákra gondolok, meg arra, hogy a boltban mindenkinek fizetni kell a kasszánál, akkor azt mondom, nincs szabadság.

– Nem akarja megírni az emlékeit, a tapasztalatait?

– Nem történtek velem nagy dolgok.

– Erre szerintem most sok embernek felszaladt a szemöldöke.

– Persze, minden relatív. Ha most egy olyan emberhez hasonlítom magam – a festészet példájánál maradva –, aki egy nálam kisebb rálátással festő amatőr, akkor biztosan több, vagy jobb vagyok. De ha Caravaggióhoz mérem magam…

– A San Sebtastián Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Egy évre rá visszavonult. Miért?

– Mert azok az emberek, akik uralják a filmezést, nem érdemlik meg a türelmet. Teltek az évek és én szépen lassan rájöttem, nem szeretnék tovább a filmezésben maradni. Ebben persze az említett emberek is sokat segítettek. Ha a világ igazságos lenne, akkor pékek laknák, meg orvosok és mezőgazdászok és nem politikusok, ügyvédek és stylistok és a bennünk lakó jóság és gonoszság szerint lennénk megkülönböztetve. De mivel nem így van, ezért egyet tehetünk: mosolygunk és vagy elfogadjuk, vagy kerüljük a nemkívánatos arcokat. Én utóbbi mellett döntöttem. Azok, akikről beszélek, egyébként nem tettek semmit, 10-20 év múlva a nevükre sem emlékszik senki. Csak kapcsolataiknak köszönhetően vannak a filmes világban, ahol ráadásul nagyon kártékonyak.

– Ez a festészetben, a képek eladásában nem így van?

– Ja, dehogyisnem! A megdöbbentő dolgok amúgy ugyanazok, csak a mélységük változik.

– Mi kell ahhoz, hogy jó képet fessen az ember?

– Nem tudom. Nehéz megítélni, hogy a Bery Ariság nélkül odafigyelnének-e a képeimre. Azt tudom, hogy a sikerhez nem kell a festő, csak egy olyan művészettörténész, aki a tehetős vásárlót meggyőzi arról, hogy 300 év múlva milyen sokat ér majd az adott kép. És kell hozzá egy galériás, aki bemondja azt az árat, amit megbeszélt előre a művészettörténésszel. Viszonylag elhanyagolható százalékban persze életben tartják a művészt is.

– Kemény szavak ezek…

– Ez az igazság. Nem baj, ha valaki megsértődik rajta. Szerencsére vannak kivételek, akikre az előzőek nem vonatkoznak és minden tiszteletem az övéké. Egyébként festményt nem számításból kell venni, hanem azért, hogy egész életemben csodálhassam a lakásom falán. Leonardo szerint amúgy 3 dolog kell a sikerhez: egy impresszárió – magyarán ügynök –, aki intelligens, de nem túlságosan; az élet egy másik területén sikeres, így nem lesz féltékeny a művészetedre és kifogyhatatlan a pénzből.

– Ne feledkezzünk meg a zenéről sem, hiszen az is élete meghatározó része. Miért csak hobbi?

– A zene lételemem. Azért tartom meg a hobbi szintjén, mert ha olyan bevételi forrássá válna számomra, mint a festészet, akkor meg kellene gondolnom, mitől válik széles körben eladhatóvá, rádióbaráttá, melyik két szót kell például a szövegben ezek miatt kicserélnem. A képeknél ezeket bevállalom, mert a festés számomra munka. Ha kompromisszumokat kellene kötnöm a zeneszerzésben is, akkor az nem lenne számomra többé öröm. Márpedig a zene a legnagyobb öröm az életemben.

– Történészek szerint a mi lett volna, ha kezdetű kérdéseknek nincs értelme. De az ember élete során mégis sokszor lefuttatja ezt a fejében. Szóval, mi lett volna, ha nincs Bery Ari?

– Bery Ari korábban született, mint Füge, de az biztos, hogy a rajongás, illetve a személyemmel kapcsolatos ellenszenves megnyilvánulások is azután kezdődtek, hogy a film végén kiírták a művésznevem. Ha állt volna mellettem valaki akkor, amikor Pestre kerültem és azt mondja, ne filmezz, biztosan csellista leszek, hiszen már 7 éve csellóztam. Az meg sem fordult a fejemben, hogy festőművész legyek, pedig a kisképzőbe jártam. Akkor azt gondoltam, a festészet unalmas. De ahhoz, hogy megtudd, nem így van, be kell menni a színházba, és fel kell emelni a bársonyfüggönyt, hogy lásd, milyen belülről az előadás. Mert kintről, a ruhatárból, a plakátot olvasva nem tudsz igazi véleményt mondani róla. Na, én 30 év után mentem be az előadásra. És most örülök, hogy bent vagyok és számos olyan kép van a fejemben, amit vétek lenne nem megfesteni. Ezek között van „megélhetési bűnözés” jellegű és életműves is. Előbbit is igyekszem jobban és jobban csinálni. Ha úgy érzem, még nem tökéletes, nem adom ki a kezemből. Az élet-utas képeimnek viszont történetük van és mindegyikben ott van a költészet is.

– Berencsi Attila csalódott ember?

– Egyáltalán nem! Nagyon is pozitívan gondolkozom. Nem vagyok egy gondtápláló alkat, ha valami gondot okoz, nem foglalkozom vele tovább, elengedem. És ami ennél is fontosabb: képes vagyok felejteni.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!